Interjú
Szarka Péter – az idő egyik első cáfolója
2008-48. szám / Csejtei Orsolya
Pályája valamikor a nyolcvanas években indult, egyik alapítója az Irokéz-gyűjtemény magját képező Újlak Csoportnak, s ő volt az első művész,
 akitől Pados Gábor, az Írókéz Papír- és Írószer Nagykereskedelmi cég egyik tulajdonosa művet vásárolt.
Hogy találtatok egymásra? Egy művész és egy üzletember.
Sz. P.: Gyerekkori barátok vagyunk. Aztán meg én voltam az egyetlen olyan a környezetében, aki Képzőművészeti Főiskolára járt. Az enyémben meg ő volt az egyetlen, akiből később üzletember lett.
Aki a műtárgyvásárlásokkal anyagilag is támogatta a barátait, egészen pontosan az akkori Újlak Csoportot. Honnan datálódtok?
Sz. P.: Hivatalosan 1989-től. Az első kiállításukat a Hungária fürdő elhagyott épületében rendeztük meg, majd nem sokkal később gyakorlatilag elfoglaltuk az Újlak mozi romos épületét, amely 1990-es lebontásáig a csoport otthonává, intézményektől független, nonprofit kiállítási terévé vált. Állandóan együtt lógtunk, egyestés kiállításokat csináltunk a Pados meg mindig jött velünk.
Egyfajta konceptuális művészet volt az Újlaké?
Sz. P.: Konceptuálisabb, de azért ez egy téveszme, minket inkább az installációs művészet előfutárának tartottak, s tartanak még ma is.
Az egyestés installáció átka pedig, hogy csak dokumentációjában marad meg az utókorra.
Sz. P.: Nincs is újlakos-mű a gyűjteményben. Sőt, annak ellenére, hogy a művészettörténet állandóan ránk hivatkozik, ha az installációs művészet hazai gyökereit kutatja, egyetlen múzeum és galéria sem tudhat magának újlakos alkotást. Mondjuk, ez a mi hibánk is.
Dokumentálva azért csak van?
Sz. P.: Persze. Nagyon komoly dokumentációja van Ravasz András barátomnál. Ő egy akkurátus ember – az egész társaságból az egyetlen –, aki muzeológus hajlamánál fogva a teljes archívumot őrzi.
Kiállítva sose volt belőle semmi?
Sz. P.: Volt róla szó, hogy kellene csinálni egy könyvet, vagy közzétenni az archívumot CD-ROM-on, de egyelőre még nem jött el az ideje. Az biztos, hogy én nem fogom erőltetni, mert nem szeretem ezt a múltban kurkászást. Egy pár év után már a saját munkáim sem érdekelnek.
Ezek után hogy érint, hogy a Magyar Nemzeti Galériában, a gyűjtemény részeként persze, de egy kvázi retrospektív kiállításon láthatod viszont a munkáidat. Az elsőtől a majdnem utolsókig…
Sz. P.: Egy dolgot nem bírok ebben a kiállításban, és az az én anyagom. Soha nem láttam még a munkáimat húsz év távlatából, és mit mondjak, eléggé mellbevágó érzés volt szembesülni magammal és az idővel. Kemény. | hirdetés
 |
|
Ugyanúgy tudsz ma is azonosulni a korai munkáiddal, melyek közül az egyik, ahogy már említettük, a gyűjtemény első darabja, illetve a későbbi, digitális őrületekkel?
Sz. P.: Nehéz erre válaszolni. Egyrészt a világlátásom eléggé képies volt mindig is, ma is az, de nem lehet összehasonlítani az akkort és a mostot. Akkoriban az installáció és a festészet határán igyekeztem mozogni, terjeszkedni próbáltam a tér felé, ami anno, a nyolcvanas évek festészeti tébolya után egyfajta ellenkezés volt.
Mi is a címe a kiállításon is látható „alapító” darabnak?
Sz. P.: Cím nélkül van. Egy fekete vászon nagy, lilás, kékes, vastagon festett, ferde téglalappal, rajta egy nagy csillag, fémlemezből. Indusztriális hatású. Az akkori kornak megfelelően kopogó, üres valami.
Emlékszel mennyit adott érte Pados Gábor?
Sz. P.: Hogy emlékeznék, több mint 20 éve volt.
Mi az, amiben szerinted még ma, fiatalokkal és a nagy öregekkel kiegészülve is egységes az Irokéz-gyűjtemény?
Sz. P.: Talán hogy nagyon sok műre jellemző az enigmatikusság.
Miben unikális?
Sz. P.: Amikor a kilencvenes években, a nyolcvanas évek festészeti hulláma után jött ez a neokonceptualista, szárazabb gondolkodás, akkor az még nagyon furcsa volt. Főleg a predigitalizációra gondolok itt. Számunkra a fénymásolás és a számítógépes hülyéskedések jelentették a teljes felszabadulást az anyag alól. Ezt a Padoson kívül senki nem gyűjtötte. Pedig csináltuk egy jó páran. Ezt a fajta dolgot csak ő vásárolta össze. Aztán persze kiléptünk ebből is. Amikor mindenki elkezdett installációkat készíteni, mi beleugrottunk a digitális dologba, amikor meg mindenki elkezdett printelni, mi ezt hagytuk.
Most mi az, amibe beleugrani készülsz? Vagy marad a cyber-világ?
Sz. P.: Pillanatnyilag úgy tűnik, most másfelé kacsintgatok. Az utóbbi tíz évben a 3D-s szoftverekkel történő munka teljesen beszippantott, aminek a varázsereje mostanra kezdett kopni. Valami más érdekel, de erről még nem árulok el semmit.
Még egy kérdés: jó kis kiállítás lett belőletek?
Sz. P.: Eléggé kritikus ember hírében állok, aki nem nagyon válogatja meg a szavait, de ezzel a kiállítással nem nagyon tudok negatív lenni. Ahogy már mondtam, csak a saját munkáimmal szemben van egy kis ellenérzésem.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
