PM Online | Színház

Giuseppe Verdi Aidáját tíz év után láthatja a közönség ismét a Szentmargitbányai Kőfejtő színpadán. Az egyiptomi szerelmi történet Thaddeus Strassberger rendezésében és színpadképével, illetve Giuseppe Palella jelmezeivel elevenedik meg a 2024. július 10-i bemutatón. Amonasro etióp
király szerepében találjuk a nemzetközi szereposztás egyetlen magyar énekesét, Nagy Zoltánt. A művésszel karrierje idáig vezető szerepei mellett az előadás különlegességeiről beszélgettünk.

Igen széles a repertoárja, változatos szerepeket énekel. Mit ad önnek a feladatoknak ez a széles skálája? Esetleg építik-e egymást az egyes szerepek?

N. Z.: Miután több mint egy évtizede szabadúszó vagyok és immár nem a bécsi Staatsoper tagja, világszerte szerepekre szerződöm. Ennek köszönhetően abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy el tudom dönteni, a felkínált szólam illik-e a hangom aktuális állapotához. Jelenlegi repertoárom igen széles, Mozarttól Martinůig vagy Kurt Weillig terjed. Mindig is imádtam ezt a változatosságot és a kihívásokat. Ahhoz, hogy ma – közel negyvenévesen, lassan két évtizedes karrierrel a hátam mögött – magabiztosan vehessek birtokba olyan szerepeket, mint Wagner Ringjének főgonosza, Alberich vagy Amonasro (melyből a szentmargitbányai lesz a második produkcióm), jó néhány Mozart-, Rossini- és Donizetti-operát „kellett” énekelnem. A mai feladataimra mind szellemileg, mind énektechnikailag be kellett érnem. Ebben a szakmában ugyanis ideális esetben folyamatosan fejlődik és fejleszti magát az ember. Ha egy énekes okosan válogatja meg az adott életkorának és a hangi állapotában megfelelő szerepeket, akkor azok szinte természetes módon építik egymást. Így lettem én is mára a Traviata bárójából Germont vagy Almaviva grófból Don Giovanni.

Változatos nemzetközi karriert tudhat magáénak. Kolozsvárról indulva, a bécsi Staatsoperben kezdve a világ számos színpadán énekelt már. Milyen készségek és képességek kellenek, hogy ilyen sok helyzethez, emberhez, csapathoz alkalmazkodjon az ember, és a lehető legjobbat hozza ki magából és a közös munkából is?
N. Z.: Valójában maga az alkalmazkodás a kulcsszó. Manapság az esetek legnagyobb részében még a legnevesebb sztároknak is meg kell tanulniuk alkalmazkodni ahhoz, hogy a víz felszínén tudjanak maradni a szakmában. Én például szinte anyanyelvi szinten elsajátítottam négy idegen nyelvet, így a legtöbb rendezővel, karmesterrel, operaigazgatóval és kollégával akadálymentesen kommunikálok. A hangi adottságok mellett fontos a folytonos énektechnikai képzés, a tűrőképesség és a rugalmasság, egy jó menedzser, sőt az önmenedzselés is. De nélkülözhetetlen az önkontroll is, hogy felismerjük a hangunknak aktuálisan megfelelő szerepkört. Mindezek felett nem árt egy jó adag szerencse sem – azt viszont állítom, hogy a szerencsét és a lehetőségeket keresni kell. Az énekes valójában nagyon kiszolgáltatott, hiszen rengeteg „véleményt”, visszajelzést hall a pályája során, ahogy mondani szokták, a focihoz meg az énekléshez mindenki ért. Pontosan ezért szükséges egy egészséges mértékű magabiztosság, az operaénekes sorsa ugyanis gyakran a politikailag kinevezett és támogatott (fél)amatőr vezetők kezében van, többek között tőlük is meg kell védeni önmagunkat és a művészetünket.