Interjú
A Nemzeti Színház felszentelése
2013-02. szám / Bóta Gábor
Vidnyánszky Attila, aki július elsejétől igazgatja a Nemzeti Színházat, úgy gondolja, hogy az szakrális hely, ezért fel is akarja szentelni. Véleménye szerint a Nemzeti ügye, mint ahogy a nemzet lelke is, igazán metafizikus dimenzióban ragadható meg. Azt mondja, igen jelentős változások lesznek mindenféle szempontból.
Hogyan tetszettek a Nemzetiben az előadások?
V. A.: Úgy érzem, hogy a kritika és a valós színpadi történések között nagyon laza viszony van.
Ezzel azt mondod, hogy rosszabb ez a színház, mint amilyen a megítélése?
V. A.: Úgy gondolom, hogy egy politikailag átszínezett demonstrációról van szó a közönség és a kritika részéről is. És ez bizonyos mértékig tiszteletre méltó, de az előadások nem a valós értékükön vannak megítélve.
Milyennek tartod a mostani Nemzetit?
V. A.: Más a szóhoz, a térhez, a zenéhez, a napi problémákhoz való viszonya, máshová helyezi a hangsúlyokat, minden szinten másról és másként szól, mint amilyennek én képzelem a színházat.
Milyen fajta színház ez?
V. A.: Nagyon mai.
A színháznak nem kell mainak lennie?
V. A.: A színház lehet úgy is mához szóló, hogy közben az örök érvényű kérdéseket kutatja.
De mindig csak aznap este megy föl a függöny.
V. A.: Akkor is. A kérdésföltevéseiben, a világhoz való viszonyában foglalkozhat örökké érvényes problémákkal.
Ez azt jelenti, hogy igen nehéz időszak előtt áll a színház és te is, mert nyilván 180 fokos fordulatot akarsz.
V. A.: Igen jelentős változások lesznek mindenféle szempontból.
Ez biztosan egy csomó embert érint.
V. A.: Ez személy szerint nagyon megvisel. Debrecenben is nehéz döntéseket kellett hoznunk, amikor a társulat háromnegyedétől megváltunk.
De miért?
V. A.: Csutka István zenés musicalszínházat csinált. Volt egy sor egészen jól éneklő ember, de mivel tudtam, hogy ilyen produkciókat nem készítünk, nekik is jobb, ha nem statisztálnak más darabokban.
És most milyen alapon küldesz el embereket?
V. A.: Szakmai alapon. Ha az ember csapatot épít és van középpályása, hátvédje már öt, akkor nem kell egy hatodik, ahogy öt kapus se kell. Sztanyiszlavszkij azt mondta, ha nagy színházad van, oszd ki kétszer A revizort, és ha mindkét szereposztásra van megfelelő színészed, akkor van társulatod. Ha egy szerepre már hárman is vannak, az egyikük fölösleges. A társulat átalakítása nem egy körben történik, legalább másfél éves folyamat, amíg a stáb kialakul.
Nyilvánvalóan embereket rúgsz majd ki.
V. A.: Alföldi 18 színészt bocsájtott el. Én nem tervezek ekkora változtatást. Alföldi azt is nyilatkozta annak idején, hogy ő nem nyúl hozzá értékekhez. Akkor tehát Jordán Tamás igazgatása alatt nem születtek értékek, hiszen tulajdonképpen mindent eltüntetett, amit Jordán képviselt.
Hosszú ideig játszotta az ő igazgatása alatt készült produkciókat.
V. A.: Én is fogom játszani az Alföldi időszaka alatt készülteket, ha lehet. A távozó színészektől megkérdezem: hogyha úgy döntünk, bizonyos produkciókat repertoáron tartunk, hajlandók-e bennük tovább szerepelni. Az a baj, hogy túl gyorsan felejtünk! Alföldi pályáztatási módján is hamar túllépett a szakma, és nem is akar rá emlékezni. Az ő pályáztatásából is volt botrány, mégis az én pályáztatásomra csodálkozik rá mindenki, és arra már nem emlékszik, akkor kikből állt a bizottság, és hogyan tűntek el részek Balikó Tamás dolgozatából, amit hiányosan kapott meg a bizottság.
De aztán csak meglett a hiányzó rész is.
V. A.: Csak meglett, de már három hónappal a pályázat kiírása előtt mindenki tudta, hogy Alföldi lesz az igazgató.
Most még hamarabb tudta mindenki, hogy te leszel.
V. A.: Á, nem. Három hónappal a kiírás előtt még nem tudtam, hogy fogok-e pályázni.
Már évekkel előtte lehetett sejteni.
V. A.. Nem erről van szó. 2002-ben Márta Istvánnal pályáztam a Nemzeti művészeti vezetésére, és azután is sokszor beszéltem arról, hogy számomra a Nemzeti Színház különös jelentőséggel bíró intézmény, és pályafutásom egyik legfontosabb céljaként tekintek rá.
Igaz, hogy amikor bemutatkoztál a társulatnak, azt mondtad, hogy a Nemzeti szakrális hely?
V. A.: Abszolút. Most is ezt mondom. Föl is fogom szenteltetni.
Tényleg?
V. A.: Tényleg.
De miért?
V. A.: Mert úgy gondolom, hogy a Nemzeti ügye, mint ahogy a nemzet lelke is, igazán metafizikus dimenzióban ragadható meg.
És aki nem vallásos, az ne járjon oda?
V. A.: A szakralitás, a metafizika és a vallás nem keverendő össze. Aki nem vallásos, lehet, hogy a színház spiritualitásán keresztül fogja ezt a helyet megszeretni.
Milyen előadások kellenek ahhoz, hogy egy színház szakrálissá váljon?
V. A.: Nehéz, szinte lehetetlen erről kutyafuttában beszélni, de próbáljuk meg. Aki látta a Halotti pompa című előadásomat, amelyet Borbély Szilárd verseiből csináltam, jobban megérti ezt. Abban a bűn fogalmát járjuk körül egy szentestén történt gyilkosságtól Jézus nagypénteki keresztre feszítéséig és tovább a gázkamrákig. A gyerekek szentestei érkezésére váró szülők otthonához egyszerre közelednek a gyilkosok és a betlehemezők. A meggyilkolt anyából a darab folyamán Mária lesz, aki ölében tartja a gyilkosokat, hiszen azoknak is Jézus-arcuk van. Az előadás arról szól, hogy történt valami rettenetes, és azt megpróbáljuk drámai módon megérteni. A keresés, a megértés mélységében, a rettenet feltárásának aktusában van az a felfelé irányultság, amiről beszélek. Nem tudom elfogadni, hogy a világot és benne az emberi viszonyokat kizárólag kilátástalannak lássuk, az embert pedig gyarlónak és iszonyatosnak ábrázoljuk.
| hirdetés
 |
|
Meg vagy győződve arról, hogy jobb színházat csinálsz majd a Nemzetiben, mint Alföldi?
V. A.: Egy biztos: más lesz. Ezzel nem mondom, hogy egyéb megközelítésnek nincs létjogosultsága.
Azért nem feltétlenül képviselted azt, hogy mindennek van létjogosultsága. Például a globalizációról vagy a bulvárról, azt mondtad, hogy rémes. Az utóbbinak nem is adtál teret Debrecenben.
V. A.: A bulvárnak igyekeztem nem teret adni, de kötöttem vállalható kompromisszumokat. A globalizáció összetettebb kérdés, mert ha az jár a globalizációval, hogy el kell vesztenem azt az értékhalmazt, amit a nemzet fölhalmozott az elmúlt évezredben, akkor inkább nem kell globális világ. De szerintem a kettő működhet együtt. Mesterséges kettéválasztása a dolgoknak, hogy vagy Európa, vagy nemzeti gondolat. Ez nem így működik a valóságban. Meggyőződésem, hogy az egységes Európa csak gazdagodik attól, ha minden nemzet megőrzi kultúrájának egyediségét.
Nem a politika választja ketté ezt a két dolgot?
V. A.: Inkább úgy fogalmazok, hogy azok, akik meg vannak győződve saját igazságaik kizárólagosságáról, és ezzel megfosztanak bennünket a dialógus lehetőségétől. Képtelenség, hogy nem tudunk eszmét cserélni…
Korábban azt nyilatkoztad, hogy a kultúra embereinek a kulturális értékek miatt össze kellene fogniuk, akár a politikával szemben is.
V. A.: Most is ezt mondom. Néha szövetséget kellene kötnünk annak érdekében, hogy a meglévő pozícióinkat ne veszítsük el.
Látod ennek a szövetségnek az esélyét?
V. A.: Időnként, amikor a Magyar Színházi Társasság és a Magyar Teátrumi Társaság leül egymással beszélgetni, vannak olyan józan pillanatok, amikor együtt tudunk gondolkodni.
Már nem vagy óhatatlanul te is a hatalom része, hiszen a miniszter mellett működő színházi bizottság elnöke vagy?
V. A.: Előttem, még az előző kormány alatt is volt ennek a bizottságnak elnöke. Akkor ő is „a hatalom embere” volt? Nem emlékszem, hogy így aposztrofálták volna. Más megközelítésben: akiből színházigazgató lesz, belép a kultúrpolitikai erőtérbe.
Te azért a többinél jobban része vagy a hatalomnak.
V. A.: Nézd, valóban aktív szerepet vállaltam az előadó-művészeti törvény módosításában, megújításában. Volt részem abban is, hogy ezt – egyébként a színházi szakmai szervezetek támogatásával – a jelenlegi kormány elfogadja.
Mikor Debrecenbe mentél, azt mondtad, hogy igazgató se akarsz lenni, csak művészeti vezető.
V. A.: Van, aki habitusát, szerepvállalásának módját tekintve sokkal inkább igazgatónak született, mint én. Nem igazán élek társadalmi életet, a család számomra a legfontosabb. Az igazgatás természetesen együtt jár azzal, hogy jelen kell lenni, szerepelni, megszólalni is, találkozókra járni, de ez tőlem alapvetően idegen. Ilyen értelemben ez egy fölvállalt feladat, nem a lényemből fakad.
Úgy gondolod, ha csak rendező lennél, nem tudnál kellően érvényesülni?
V. A.: Nem az érvényesülésről van szó! Ha ez olyan fontos lenne számomra, akkor végzős rendezőként az egyik neves kijevi stúdiószínház vezetését fogadom el, és nem megyek haza Beregszászba társulatot alapítani a mélységes nyomorba. A Hiller idejében született előadó-művészeti törvényről pedig az volt a meggyőződésem, hogy rossz folyamatokat indít el és erősít fel a színházi életben. Úgy éreztem, ha hallgatok, én is felelős leszek a károkért. Így keveredtem a kultúrpolitikába.
Nem félsz attól, hogy a politikától torzulsz?
V. A.: Sokan szeretnék ezt így látni, és sugallják is. A rendezés a kompromisszumok művészete, mondta Sztanyiszlavszkij.
Tehát a színházigazgatás is az?
V. A.: Szerintem igen. Nem hiszem, hogy eltorzította volna a színházban való létezésemet az, hogy aktívan részt vállalok a kultúrpolitikában. Amikor ennyire szétszedik minden mondatomat, nyilván feszült vagyok néha, de azt hiszem, képes vagyok kezelni a helyzetet. A neheze persze még előttem áll. De úgy gondolom, el tudom választani egymástól a politikát és azt, amikor színházat csinálok. Nem viszem be a próbára a telefont. Akkor és ott megszűnik a külvilág.
Az egész pályázatot és a bizottság összetételét korrektnek tartottad?
V. A.: Már három évvel ezelőtt is beszéltem arról, hogy nem minden esetben lenne szükséges pályázat egy kinevezéshez. Ismerve egy vidéki polgármester erejét a közigazgatásban, milyen szakmai bizottság képes ráerőltetni bárkit is egy városra. És még ha rá is erőltetet valakit, az az igazgató hogyan tud majd dolgozni. Ahol konfrontáció van a direktor és a polgármester között, a színházigazgató minden tekintetben csak vesztes lehet. Öt évvel ezelőtt azt javasoltam a törvényelőkészítő szakmai vitákban, hogy a fenntartónak legyen joga mérlegelnie, hogy a kinevezést vagy a pályáztatást választja.
Igazat adnék neked, ha ezt például Ausztriában mondanád, ahol feltehetően olyan embert neveznek ki direktornak, akit nagyjából elfogad a szakma. De nálunk erre temérdek az ellenpélda. Ezért a pályázatot sokan a demokrácia utolsó kis bástyájának tartják.
V. A.: Hajlamosak vagyunk a hazai viszonyokat szörnyűnek feltüntetni, és azt gondolni, hogy például Ausztriában „feltehetően” minden jobban megy. A színházzal kapcsolatos elveim pedig alapvetően nem változtak meg az öt évvel ezelőttiekhez képest. Csak akkor kevesebben hallották meg, amit mondtam.
Az a hír terjeng, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemet is szeretnéd megkapni.
V. A.: Ez nem igaz! Örülök, hogy Kaposváron taníthatok. Sokáig nem taníthattam.
Debrecenben úgy volt, hogy tanszéket is alapíthatsz. Átvertek?
V. A.: Nagyon kötődött minden a Latinovits Színházhoz, aminek az építkezése félbemaradt. Ott oktatási termek is lettek volna.
Már több időpontot is ígértek a befejezésére, most mégis inkább stadionépítésbe fektetik a pénzt.
V. A.: Ha polgármester lennék, én is inkább azt építeném meg először. Hiszen az egy tizenkét milliárdos beruházás, amivel az önkormányzat rendbe tudja tenni a város pihenőövezetét, a Nagyerdőt. A színház ehhez képest egy másfél milliárdos történet.
De félig-meddig nem azért mentél Debrecenbe, mert az ígérték, hogy felavatják a Latinovits Színházat, és taníthatsz is ott?
V. A.: Így van. Szerintem hamarosan be fogja fejezni a város a Latinovits Színház építését.
Nemzetközi színházi fesztivált is akartál Debrecenben.
V. A.: A Nemzetiben megcsinálom. A szakma nagyjainak kell föltenni azt a kérdést, hogy ha például Romániában, Lengyelországban van egy sor jelentős nemzetközi színházi fesztivál, akkor nálunk miért nincsen. Biztos, hogy ez nem csak pénzkérdés. Ahogy az sem, hogy a határon túli színházak szervesebben jelen legyenek a magyar színházi életben. Én a beregszászi, a komáromi és a nagyváradi színház produkcióit bérletes előadásokként játszottam Debrecenben. A Nemzetiben akár száz vendégelőadást is el tudok képzelni egy évadban.
Addig mit csinál a Nemzeti társulata?
V. A.: Próbál. Nálam két és fél, három hónapos próbaidőszakok lesznek.
És a Magyar Színházat hozzácsatolják a Nemzetihez, ahogy ez fölvetődött?
V. A.: Azért mindenképpen harcolni fogok, hogy színházként működjön tovább. Az is jó, ha az ifjúságot célozza meg, és lehetne önálló, nemzeti státusban lévő ifjúsági színház. Erről még tárgyalni kell, de most a Nemzeti a legfontosabb, ott lesz elég feladatunk.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
