Interjú A letűnt korok nagy tisztelője 2021-11. szám / Nagy Klaudia
Művészeti tanulmányait Nagyváradon és a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán végezte. 1982-ben költözött Magyarországra, azóta is Budapesten él és alkot. Képeit a finom kimunkáltság és részletgazdagság jellemzi, felfedezhetők bennük az elvágyódás, a melankólia és a letűnt korok előtti tisztelgés. 70. születésnapja alkalmából a Magyar Művészeti Akadémia szervezésében december 9-én nyíló kiállítása 2022. január 30-ig lesz látható a Pesti Vigadóban. Jovián György Munkácsy-díjas festőművészt, a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Festők Társaságának tagját kérdeztük.
Hány alkotás lesz kiállítva és mekkora időintervallumot ölel fel a tárlat?
J. Gy.: Jövőre lesz 40 éve, hogy Budapestre költöztem 1982-ben. A képek időrendi sorrendben lesznek kiállítva 1983-től napjainkig. A műtárgylista 24 címet tartalmaz, a helyszínen fog kiderülni, hogy elfér-e ennyi kép. Például a Bontás sorozat reményeim szerint két külön falon lesz látható.
Az ismertebb képek és sorozatok mellett lesznek teljesen újak is?
J. Gy.: Lesz egy teljesen új kép is, amit idén festettem. Ha jól számolom, 9 olyan kép van, amit kölcsön fogunk kérni magángyűjtőktől, különféle intézményektől, amik legfeljebb egyszer voltak kiállítva, azóta is a múzeumok raktáraiban és a magángyűjtők lakásaiban rejtőznek. Szeretnénk ezeket az alkotásokat újra közszemlére tenni, átfogó jelleggel, nagy időtávlatokat felölelve. A képek is öregszenek, akárcsak a művészek, kíváncsi vagyok, hogy a képeim mennyit öregedtek, amióta nem láttam őket.
Hogyan tud öregedni egy kép?
J. Gy.: Amikor viszontlátja a művész, úgy érzi, jobban meg tudja festeni, mint amikor valójában csinálta, ez az egyik jele az öregedésnek. A másik, hogy egy értő szem azonnal látja egy képen, hogy mennyire friss a felülete – no meg a mondanivalója. Amikor készült, még aktuális volt, mostanára talán kicsit elavult. Az értő szemek és a kritikusok pedig somolyogva nézik, mert a mondanivaló elvesztette az akkori jelentőségét.
Sokat változott a stílusa a kezdetekhez képest?
J. Gy.: Igen, határozottan másmilyen volt. A 80-as évek végén keletkezett képeimnél sok „vendéganyagot” használtam, ami nem feltétlenül festék volt, hanem homoktól kezdve rongydarabokon keresztül, üres festéktubusokon át mindenféléket kevertem bele egy masszába. Sokkal nyersebb volt a motívum megfestése, az anyagok miatt a felület göröngyösebb, rusztikusabb, a festői ötletek is vadabbak. Mostanra azonban nagyon elköteleződtem egy magam által követett – talán sosem volt – szépségideál irányába, amit letűnt korokból örököltem.
Honnan ez a vonzódás a letűnt korok, a régi idők felé?
J. Gy.: A klasszikus értelemben vett festői mesterség tiszteletéből adódik. Manapság a klasszikus festői technikákat már alig tanítják. Megtanítják az embereket kommunikálni, gondolkodni a művészetről, de azt a fajta mesterséget, aminek a 19. század végéig még birtokában voltak a művészek, a történelmi korok kézműves technikáját, eljárásokat, képépítési módszereket a 20. században kezdték elfelejteni. A 20. században mindenáron újat, mást kellett alkotni, a múltat többé-kevésbé el kellett felejteni. A kísérletezés volt az igazi követendő példa, és nem a hagyományos értelemben vett festői mesterség. Fiatalkoromban én is ennek a híve voltam, de amikor kezdett benőni a fejem lágya, lassan kezdtem visszatérni a hagyományokhoz. Az életfelfogásom és a művészetről vallott nézeteim is konzervatívnak mondhatók, mert minden erőmmel megpróbálom kifejezni tiszteletemet a művészet története és a festői mesterség iránt. | hirdetés
|
|
A képei mindig aktuális témákat boncolgatnak, miközben apró részletességgel vannak kidolgozva, mint egy 19. századi festmény.
J. Gy.: Hiába berzenkedik a felfogásmódom és a gondolkodásom az ellen, ami a mindennapokban történik, én is a mai kor gyermeke vagyok. Ahogy a valós élet hat a különböző művészeti ágakra, művészeti produkciókra, meghatározza az én festészetemet is. Emellett megpróbálom azt a műgondot belevinni a képbe, amit annyira csodálok a régieknél.
Fontosnak tartja a szakralitás és a mitológia megjelenését a művészetben?
J. Gy.: Az általam nagyon tisztelt Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök mondta az ottani kiállításom kapcsán, hogy a jó művészet egyben szakrális is. A szakralitás, a hit benne van a művészi elköteleződésben. Ha az ember hisz a művészetben, a művészet teremtő erejében és abban, hogy a művészet hozzájárul a társadalom jobbá tételéhez, akkor hisz a művészet saját szakralitásában is. Az embernek ugyanakkor megvan a saját hite és a kettő kéz a kézben jár. A mitológia pedig az emberiség történetének kultúrkincse. A mítosz és a mítoszból való hit kialakulása születésünktől kezdve a génjeikben van. Az utazásaim során találkoztam ezekkel a mitológiákkal, és mindegyik nyomott hagyott a lelkemben.
Ars poeticája így szól: „Saját magamból indulok ki, s személyiségjegyeimet próbálom belevinni mindabba, amit éppen csinálok. Ez a saját életemről szól, meg arról a kényszerről, hogy festeni kell. Istenigazából mindegy, hogy mit, de festeni.”
J. Gy.: Pont olyan elköteleződést jelent, ha az ember erre teszi fel az életét, mint az orvosi vagy a papi hivatás. Gondolatban mindig a művészettel foglalkozom, még az utcán sétálva is „festek”. Ugyan világéletemben volt civil kenyérkereső foglalkozásom, ami nem feltétlen függött össze szorosan a festészettel, de minden nap elmentem a műterembe festeni. Ezt az életművet, ami talán marad utánam, másképpen nem lehetett volna összehozni, csak napi rendszeres munkával.
|
vissza |
|
| |