RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. június 28., szerda
Levente, Irén

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Képről képre
Tükrök által – Lackfi János az Arnolfiniházaspár című festményről
2016-06. szám / Eszéki Erzsébet

Az egyik legnépszerűbb magyar költő, író interjúiból és FB-oldaláról is tudható, hogy nagy családja van: hat gyerek, két unoka, miközben a legkisebb lányuk nemrég múlt egyéves. Ilyen családban nemcsak szeretetre, hanem komoly összefogásra is szükség van a mindennapokban. Lackfi János Jan van Eyck rendkívül festményét választotta ehhez a beszélgetéshez.

Nemcsak rendkívül szép, hanem szimbolikájában is bámulatosan sok­ré­tű ez a kép. Miragadott meg a sokféleségből?
L. J.: Egyszer a művészettörténész feleségem, Juli mutatott néhány érdekességet rajta. Például a tüköreffektust, amely nemcsak a teret tágítja, hanem láthatóvá is tesz olyasmit, amit a képen magán nem látunk. Például azt, amin művészettörténészek is vitatkoznak, hogy a tükörben a kékruhás férfi a festő-e. Odafestette volna magát?

A tükör körül ott a neve,ami azért érdekes, mert akkoriban nem volt szokás, hogy a festő szignálja a képét. Tehát öntudatos lehetett, mégis finoman tette ezt?
L. J.: A látvány logikájából, abból, hogy mi is belesünk ebbe a szo­bá­ba, az következne, hogy megjelenik ott az alkotó. Érdekes maga a távlat, az elrejtés és a megmutatás. Valójában mellékmozzanat, hogy van ott egy tükör, mégis: megmutat valamit, ami csak ebben látható. Az szintén izgalmas, hogy látszik a terhesség, de ebben a bő ruhában, ha a hölgy nem tenné a hasára a kezét, akkor talán nem is gondolnánk erre.

Régebben egyértelműnek gondoltam, hogy a feleség babát vár. Ugyanakkor, ahogy most nézegettem a képet, azt látom, hogy az akkoriban divatos, mell alatt húzott, bő ruha van rajta, és talán csak felhúzza elől a ruháját, esetleg most bújt ki a hátul látható, piros papucsából.
L. J.: Így pedig ez a mozdulat inkább kettőjük intim kapcsolatát érzékelteti, könnyen lehet,hogy ez az otthonlét jele. Közben ez az oltalmazó kézmozdulat, ahogy a terhes nők a hasukra teszik a kezüket, azt sugallja, hogy a hölgy babát vár. Számomra ő várandós, akkor is, ha nem az. Így ez a kép sokkal inkább a házasság szimbolikája. Szóvihar címmel megjelent nemrég az első hat kötetem válogatott versanyaga, abban olvasható az Arnolfini család című versem, amely az akkori létállapotunkat tükrözi. Időutazás volt visszamennem 1992-ig, közben találtam olyan verseket, amelyeket akár most is írhattam volna. Nem biztos, hogy ugyanúgy írnám meg, de örültem, hogy kezdőként sikerült valamit úgy megfogalmaznom, hogy az ma is vállalható.


Az Arnolfini család című versed eszed­be juttatta a há­zas­ság­kö­té­se­te­ket?
L. J.: Nagyon fiatalon házasodtunk össze, amiből az is fakadt, hogy kicsit olyanok voltunk, mintha test­vé­rek lennénk. Mindketten ta­nul­tunk, teljesen ugyanaz volt az éle­tünk, csak Juli délelőtt ment egye­tem­re, én délután, közben átadtuk a babát. De minden közös volt. Ilyen­kor az az érzése támadhat va­la­ki­nek, hogy mi szinte ugyanazok va­gyunk, ugyan­olyan az íz­lé­sünk, min­­dent vállat vállnak vetve csi­ná­lunk. Csak aztán jön valami éb­re­dés, mert mindez szép és jó, de mégsem önmagamat vettem fe­le­sé­gül. Rémisztő is lenne, ha egyszer arra ébrednék, hogy ott egy szőrös hasonmás mellettem. Ugyanakkor van bennünk tükröződési, meg­is­mét­lő­dé­si vágy. Az Arnolfini család című versem arról is szól, hogy titokban cigizek, iszom, és ezzel valamennyire visszahozom a régi, „vad” lényemet. Mert kicsit mégis különbözni akarunk. Volt olyan pe­rió­du­sunk, amikor én ren­ge­teg focit néztem, Juli elkezdett ku­tya­i­do­mí­tás­sal fog­lal­koz­ni, kacérkodott a terápiás kutyázással is, amivel én nem tudtam mit kezdeni.

Pilinszky János írta ezt: „Az ágy közös. / A párna nem.” Ez a két sor gyönyörűen kifejezi azt, hogy a közös életben is meg kell maradnia mindkét fél saját világának.
L. J.: Ez, persze, egyfajta szakítópróba is egy házasságban, hogy utána meg tudjuk-e ismét találni egymást, miután kiderült, hogy elvettem egy művészettörténészt, és most van egy kutyaidomárom, ő meg hozzáment egy költőhöz, és most van egy bunkó focistája. De ebből szépen ki lehet jönni, ráadásul úgy, hogy ott gazdagszik az ember, ahol nem is gondolná. Volt már olyan, amikor Juli egy jó mozdulatot elcsípve megjegyezte, hogy ez már majdnem balett. Meg én is sokat tanultam, hiszen nem lehet kutyát úgy tanítgatni, hogy közben ne saját magaddal szembesülnél.

Számomra a legszebb ebben a képben a hétköznapiság és a szakralitás együttes jelenléte. Hétköznapi tárgyak sora veszi körül őket, miközben a tükör körüli rózsafüzértől a míves csilláron lévő egyetlen gyertyán át a férfi kéztartásáig sok mindennek a szimbolikájában ott a szakralitás. Abban, amit az előbb elmeséltél, mennyire segített a hit a hétköznapokban?
L. J.: Az Istennel való kapcsolatban is csomó minden titokzatos, belső, személyes ügy, mint egy házasságban. Templomi esküvőkor eleve hárman kötünk szövetséget, az Isten előtti kötés az Istennel való kapcsolat is. Itt szintén érdekes a tükröződés, mert ha hiszünk, akkor a mostani életünk mellett valamennyire építgetjük az égi szobrunkat is. Mindegy, ki minek nevezi, mindenki abban hisz, amiben tud. Ebben a létben is munkálkodunk valami létezésen túliban. Az más kérdés, hogy személyes Istenben gondolkodunk vagy sem, mert onnantól fogva, hogy ez kapcsolattá válik, vagy valami olyasmivé, mint az emberi kapcsolat, akkor az másik kategória. De valamiféle hitalapja akkor is egyetemes. A képen is látom ezt, számos apróságban, például a narancsok se véletlenül vannak ott, hiszen ezek a termékenységet szimbolizálhatják. Vagy ahogy Jan van Eyck a fénnyel dolgozik. Sok mindennek jelentősége van. Nem lenne nagy munka például egy madonna-képre átfesteni a hölgyet. A ruháján látható kék szín is eszünkbe juttathatja a németalföldi madonna-ábrázolásokat. Aztán ahogy a férfi a jobb kezét tartja, akár áldás is lehet, ahogy én megáldom esténként a gyerekeimet. A korlégköréből és a rend képzetéből árad, hogy az otthon egyfajta szentélymintázat, ami ott történik, annak másfajta jelentősége is van.
hirdetés

Olyan intim ez a tér, hogy szinte zavarba ejtő, hogy ebbe bepillantunk.
L. J.: Van valami intimpistáskodás jellege, nekem ez is tetszik. Költőként eléggé alanyi tudok lenni, ezzel gyakran össze is zavarom az olvasókat, sokan amúgy is hajlamosak készpénznek venni az irodalmat. Ez önmagában nemnagy baj, csak vicces helyzetekhez vezethet. Megjelent az Ikrek élete című versem az ÉS-ben, majd egy szakmabeli azzal fogadott: jaj, gratulálok, nem tudtam, hogy ikreid vannak! Mondtam, hogy amikor eljöttem, még nem voltak ikrek, vagy talán mindig csak az egyik jött velem szembe. Ezzel egyébként játszom is, hogy beléptessem az embereket a saját életembe, ami a papíron az én életem lesz, ha nem is egy az egyben.

Ez szintén egyfajta tükrözés? Ahogy a képen a nagy baldachinos ágy az élet teljes ívét juttathatja eszünkbe, hiszen a születés, a fogantatás és a halál helyszíne is lehet?
L. J.: Be vagyunk zárva a közös életünkbe. Ahogy az egykori létünkbe is. Nézem a régi kötetemet, és ott van ő, aki én voltam, aki már nem én vagyok, de mégis én vagyok, mert ugyanolyan, mint én, csak hát az évek… Aztán benne van a művészet kettőzése, az, hogy van egy élet, amiből kép születik, amely mégsem az élet pontos mása. Ez a festmény mostanában arra emlékeztet, hogy az életláncolat továbbment, ismétli önmagát, a fiam és a nagyobbik lányom is fiatalon lett szülő, ez szintén valamelyest önmagam megismétlése. Közben az édesapám beteg, Juli édesapja szintén, és ilyenkor másképp vesszük számba az élet végességét. A gyerekeinkkel és a felmenőinkkel többszörös a generációs szembesülés, ismétlődés, szóval sokféle módon élem meg a tükröződést.














vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor