RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. január 17., csütörtök
Antal, Antónia

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
Wellington Budapesten
2018-12. szám / Fáy Miklós

Nem állítom, hogy igazi szorongás volt, de mégis valami kis halovány feszülés, amikor beköszöntött a 2000. év. Lesz valami? Miért pont most lenne valami, szólt a józan elme, de azért eszébe jutott mindenkinek, hogy ezek a nullára vagy pláne két nullára végződő évek vá­ra­kozással töltik el az éppen a világon lévőket. 1500-ban igen sokan várták a világvégét, jó, azóta
felvilágosultabbak lettünk, de ez még nem jelenti azt, hogy a világ (világ? legjobb esetben is csak a Föld) is számolja a Nap körüli fordulatokat, és pont most unja meg az örökös keringést. Eddig körbe-körbe forogtunk, mint valami nagy kő egy gigantikus parittyában, most majd útra bocsáttatunk, és ki tudja, talán homlokon találunk egy iszonyat nagy Góliátot. Bár azt már aligha érjük meg.
Eljött tehát a szilveszter, eljött a délután, készültünk az éjfélre, amikor majd kiderül, kezdődik-e új élet, történik-e bármi, amikor hirtelen leesett a tantusz: hiszen már késő. Már benne járunk az új évben, az új-zélandi Wellingtonban már órák óta 2000 van, a Föld meg szorgalmasan járja az útját, nem érdeklődik a naptár iránt. Aztán rájöttem arra is, hogy újságíróként egy kicsit én vagyok Wellington Budapesten. Már úgy értem, hogy amikor kulturális ajánlókat írok, mik a várható jó koncertek, filmek, kiállítások, akkor folyton a jövőről beszélek, azzal a bizalommal eltelve, hogy lesz is jövő, a koncertek nem maradnak el, a színházi bemutatók lezajlanak. Most, amikor ezt írom, még december van, mégis azt remélem, hogy januárban olvassa el az, akit illet. Minő végtelen bizalom a világ fennmaradását illetően.
Mikor ezt a dilemmát próbáltam megosztani egy barátommal, ő csak legyintett. Te beszélsz, aki két hétre vagy legfeljebb egy hónapra gondolkodsz és reménykedsz előre? Én reklámszövegeket írok, most fejeztem be a Valentin-napi kampány tervezetét, mire beköszönt az új év, nálam már húsvét lesz, nyuszikákkal meg kiscsibékkel fogok álmodni és ébredni.
hirdetés

Régebben, ugye, mindig azt az öreget csodálta a világ, aki nem törődve előrehaladott korával, diófát ültetett. Tudta, hogy ő már nem éri meg azt, hogy a fa termőre forduljon, de azt is tudta, hogy lesz majd valaki, aki leveri a termést, feltöri a csonthéjat, megeszi a diót, és néha-néha eszébe jut az is, aki a fát ültette. De ha nem jut eszébe, az sem baj. A lényeg nem a termés, hanem az ültetés, a remény, hogy lesz mit adni, és lesz kinek. Lehet, hogy a remény tartja mozgásban a Földet. A remény lovagjai, akik azelőtt diófát ültettek, most meg bort tesznek a hordóba, hogy majd évek múlva örüljenek neki, sajtot érlelnek, hogy majd harminchat hónap múlva szúrják bele a késüket. Reklámszövegeket írnak, és a szünidő első napján már az iskolakezdésen törik a fejüket. Lihegve kapaszkodnak a hegyre, mert tudják, hogy a csúcson megpihenhetnek, és onnét már kényelmes út vezet lefelé.
Utána meg kezdhetjük az egészet elölről.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor