RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2020. december 1., kedd
Elza

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
Szerelmetes ismeretlenek
2020-04. szám / Fáy Miklós

„Szeretett a fene soha, csak meg voltam véled szokva”, mondja a magyar népdal, mondhatni meglehetősen éles különbséget húzva a szeretet és a megszokás között. Nyilván mind így gondoljuk, az egyik az állandó felfokozottság állapota, az élet csillagos órája, napja, hónapja, a másik meg a szürkeségek évadjai, évtizedei, az érzelmi félhalottság. Biztosan így is van, vagy
legalábbis így volt, normális körülmények között. De többek között erre is jók a nem normális körülmények: meggondolhatjuk azt is, amiről soha nem gondoltuk volna, hogy meg kell gondolni.
Tudjuk, vagy legalábbis én úgy tudtam, hogy a művészet élvezete magánügy. Olyan magánügy, amely sokszor mégis közönség előtt megy, nem tudjuk elbőgni magunkat az Emperor zongoraverseny Müpa-beli előadása alatt, mert mégis hogy néz ki a dolog, kinek mi köze van ahhoz, hogy min megyek keresztül, miközben a karmester lengeti a pálcát, és a zongorista próbálja a megfelelő kalapácsokat működésbe hozni. Ennek megfelelően soha nem értettem, hogy miért vannak olyanok, akik a hangversenyt elsősorban társadalmi eseményként élik meg, nyilván klassz dolog, ha szépen muzsikálnak, de még ennél is klasszabb, hogy lehet beszélgetni a szünetben, és el lehet jutni a „hogy tetszik”-től valami igazán fontos dologig, ki hová utazik, hová vették föl a gyereket, mikor veszünk új kocsit. Nincs ezzel semmi baj, van a kultúrának ilyen jellegű közösségi funkciója is, csak magamon azt tapasztalom, hogy nem tudom keverni a kettőt, zenét hallgatni, színdarabokat nézni, képeket befogadni megyek, és mindenki, aki ettől el akar tántorítani, az akaratán kívül is az ellenségem, de legalábbis zavaró tényező.
Csak hát ez is olyan, mint a demokrácia: rossz dolog a hangverseny, de nem találtak ki jobbat nála. Jó volna egyedül üldögélni a világ legnagyobb operaházaiban, de lehetetlen. Nem csak anyai okokból le­he­tet­len, de a művészek sem képesek magas színvonalon teljesíteni üres székek előtt, várják a visszajelzést. Nem feltétlenül a tapsot, inkább az elakadó lélegzetet, az összehangolódó szívdobbanásokat, a meg­ren­dü­lés csöndjét.
hirdetés

Ez volt a hivatalos álláspontom, egészen az elmúlt hónapokig. De most, hogy kimaradt jó néhány hét, látom, hogy magamat csaptam csak be. Mert nem, vagy nem csak a koncertek hiányoznak. Nem is hiányozhatnak, hiszen nincsenek, nem tudom, hogy jók vagy hitványkák volnának, esetleg tökéletesen átlagosak, amelyekre teljesen fölösleges volt jegyet vásárolni. Hanem a koncertek során mégis kialakul a közösség (nem lehet véletlen, hogy csak egy betű a különbség közösség és közönség között), bemegy az ember a színházba, és tudja, ki van ott, ki nincs ott, ki hol szokott ülni az előtérben, ki mit szokott enni a büfében. Lehet, hogy ez csak a megszokás, de hiányzik. Éppen úgy hiányzik, mint amikor egy közismert embert elveszítünk, és még hetek múlva is látni véljük őt az utcán vagy a színházban, hiszen ott szokott lenni.
Megszokás? Lehet. De most, amikor hiányoznak a megszokottak, úgy tűnik, a megszokás erősebb, mint a szeretet. Vagy legalábbis egyenértékű vele.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor