Címlap – Interjú
A ruha kötelez
2010-07. szám / Sári Júlia
Hat táncosnő, egy ruha – ez a receptje a TakTadaMi Társulat performanszának, amely során az emberi együttlét legkülönbözőbb kulturális formái és persze a belőle fakadó küzdelmek tárulnak fel a közönség előtt.
A fiatal társulat számos összművészeti fesztiválon aratott már sikert több előadásával, amelyek középpontjában legtöbbször a hatszemélyes szoknya és az azt viselő hat, egymásra utalt, közös összhangot kereső táncosnő áll – innen a performansz-sorozat címe: Összművészeti Együttlét. A társulat egyik alapítója, Erdős Zsuzsi azért azt elárulta, hogy ez a szoros együttlét bizony nehézségekkel is jár.
Nem mindennapi neve van a társulatnak. Honnan ered?
E. Zs.: Amikor elkezdtünk gondolkodni a társulat megalapításán, éppen akkor kezdtem el tradicionális indiai táncot, vagyis Bharatanatyamot tanulni Somi Panninál. Ott a négy ritmusos alaplépés, amit három teljes hónapon át csinál az ember, méghozzá heti kétszer másfél órán keresztül, a „ta-ka-di-mi” kifejezésre épül. Minden lépéshez egy szótag tartozik, ezt a Panni folyamatosan ismétli, és üti a ritmust hozzá, miközben mi a mozdulatot gyakoroljuk. Az órák után pedig természetesen ez a szó lüktetett folyamatosan a fejemben. Innen ered a TakTadaMi, valójában ez egy szójáték, jelentés nélkül, mint ahogy a takadami sem jelent semmit szanszkrit nyelven. Igaz, éppen a legutóbbi előadásunkon valaki odajött, és elmondta, hogy arámi nyelven a taktadami azt jelenti, földtől való elemelkedés.
Milyen a csapat összeállítása? Többnyire profi táncosok a tagok?
E. Zs.: 2007-ben született meg a társulat, azóta két ember maradt meg az eredeti felállásból, Mócsay Éva és én, a többiek mind később csatlakoztak hozzánk. Többnyire a Budapest Kortárstánc Főiskolából kerültek ki, de van köztünk olyan, aki magát képezve, workshopokra, tanfolyamokra járva vált táncossá, velük ezekben a körökben ismerkedtünk össze. De például Monojlovits Eszter egészen különös módon került bele a társulatba. Volt szeptemberben a Mikszáth téren egy Tilos az átjárás című fesztivál, ahová minket is meghívták, de az egyik lánynak az utolsó pillanatban kiment a bokája. Márpedig a szoknya hatszemélyes, így csak hatan tudjuk előadni a darabot. Mindenesetre elmentünk, lesz, ami lesz, és ott nézelődött az utcán az Eszter, akivel már találkoztam korábban néhány tanfolyamon, úgyhogy tudtam róla, hogy táncol. Kétségbeesve odaszaladtam hozzá, hogy szia, hogy vagy, van-e kedved öt perc múlva fellépni velünk a hatszemélyes szoknyában? Neki pedig volt kedve, és azóta tagja a társulatnak. Úgyhogy folyamatosan alakul, változik a csapat, mindenki másféle táncos múltra tekint vissza, de most mindnyájunk számára a tánc az első, és nem is nagyon veszünk részt más produkcióban, erre összpontosítunk.
Te hogy ismerkedtél meg a tánccal?
E. Zs.: Tulajdonképpen hároméves koromban történt. A szüleim elvittek balettozni, RSG-re, a Talentum Táncművészeti Iskolába is jártam egy évig, majd megtudtam, hogy létezik ez a kortárstánc, ezért átmentem a Goli Tánchelybe. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy egy sokkal szabadabb mozgásvilágról szól, meg hogy az alkotói folyamat a lényeg, és nem a technikák. Azóta leginkább ezzel foglalkozom, főleg önképző módon, workshopokon, tréningeken tanulok. A Táncművészetire nem jelentkeztem, mert nem akartam kötött iskolai keretek közé szorulni, főleg egy olyan művészetben, ami a szabadságról szól.
 Bár más területen, végül mégis diplomáztál.
E. Zs.: Igen, azt éreztem, hogy erre szükség van. Ráadásul már a kezdetekkor tudtam, hogy valami sajátot szeretnék csinálni, és ahhoz kifejezetten jól jöhet a kommunikáció-művelődésszervező szakpár, amit elvégeztem. Fontos, hogy belelássak a szervezés menetébe, hiszen egy ilyen kezdő társulat még nem nagyon engedhet meg magának saját menedzsert, így még ezen a táncos pályán is jól jöhet minden, amit tanultam.
Milyen a munkamegosztás a társulatban? Ki a főnök, ha a koreográfiáról van szó?
E. Zs.: Ez elég sajátos nálunk. Ha van valakinek egy ötlete, akkor bármikor szabadon felvetheti. Ott van a próbatermünk a Tűzraktérben, lemegyünk, és együtt kitaláljuk, mi legyen belőle. De eddig még csak két olyan előadásunk volt, amit a társulat tagjai készítettek, leginkább külső koreográfusokat kérünk fel a munkára. Az előadások középpontjában mostanában ez a speciális ruha áll, ezzel dolgozunk, és mint egyfajta kutatómunkát vagy kísérletet fogjuk fel a közös munkát. Először Somi Pannit kértük fel koreográfusnak, egy másik darabhoz pedig Juhász Bálintot rendezőnek, aki Hadi Juli koreográfussal készítette el az Alba háza című előadást. Fél éven át dolgoztunk ezen a darabon, és rájöttünk, hogy annyi minden van ebben a jelmezben, hogy még tovább kéne kísérletezni vele. Ezért is kértük fel Nemes Nórát és Nemes Orsolyát, akikkel szeptembertől dolgozunk az Együtt című etűdön. Eközben Kántor Katával október óta kísérletezünk, Babits Danaidákjait keltjük életre a színpadon, Varga Merse segítségével. Mindannyian nagyon élvezzük ezt az alkotófolyamatot, hiszen mindig más és más koreográfusokkal, különböző munkafolyamatokban vehetünk részt, amelyekből táplálkozhatunk, s ezáltal különböző síkokon fejlődhetünk.
| |
Eredetileg csak egyetlen előadásra szántátok a ruhát?
E. Zs.: Tulajdonképpen igen. Fejér Gyopárkával találtuk ki ezt a jelmezt, aki Indonéziában tanult tradicionális indonéz táncot. Ott kezdett el gondolatban azzal foglalkozni, mennyire különbözik a keleti és a nyugati kultúra, s milyen különbözőek az együttlét formái ebben a két világban. Innen jött az ötlet, hogy kellene egy olyan előadást csinálni, aminek a középpontjában az emberi együttlétnek ez a kérdése áll. Hiszen Keleten az összekötöttséget és az egymásrautaltságot az emberek nem tehernek fogják fel, hanem mint természetes állapotot, míg mifelénk az együttlét inkább konfliktusok táptalajává vált. Ezt a gondolatot a ruha segítségével pedig erős képeken keresztül is sikerül kifejezni. Ráadásul nekünk, táncosoknak is hihetetlenül jó gyakorlat, hiszen fizikailag össze vagyunk kötve tánc közben, és ez nagyon kemény munka. Főleg egy táncosnak, akinek a legfőbb kifejező eszköze a mozgása.
Akkor a próbák során előfordulnak összeütközések?
E. Zs.: Hát persze, elég gyakoriak a kiakadások. Ez a ruha arról szól, hogy a szűk korlátok között csak akkor érhetünk el valamiféle szabadságot, csak akkor válhat a mozgásunk súrlódásmentessé, ha mindenki százszázalékosan a többiekre hangolódik. Márpedig a hat tagból mindig van legalább egyvalaki, akinek éppenséggel rossz napja van, így a tökéletes összhangot nagyon nehéz megtalálni.
Mik a tapasztalataid, a közönségre milyen hatással vagytok? Aki látja az előadást, másnap köszönni fog a buszvezetőnek?
E. Zs.: Hát ez lenne a cél, vagyis hogy máshogy jöjjön ki az ember az előadásról, mint ahogy bement, és felhívjuk rá a figyelmét, hogy milyen fontos ez a fajta odafigyelés. És itt nem is mindenféle szentimentális dologra gondolok, hogy milyen fontos odafigyelni felebarátainkra, hanem arról is szól ez az előadás, hogy bizonyos dolgok csak akkor működhetnek, ha figyelembe vesszük a körülöttünk élőket. Azt gondolom, hogy ez mindenféleképpen eljut a nézőkhöz, már csak azért is, mert a mi kis küzdelmeinket is látják a színpadon, vagyis egy igen életszerű helyzetben bontakozik ki ez a gondolat, szépítés és ködösítés nélkül. Meg hát láttam is a fesztiválokon, ahol felléptünk, hogy felüdült arccal sétáltak ki az emberek a nézőtérről. Az egyik előadáson pedig kifejezetten szép élményben volt részünk. A három rövid darab között mindig tartottunk egy kisebb szünetet, amiben tűzzsonglőrök léptek fel, vagy zenészek improvizáltak. Már kezdődött volna a harmadik rész, ott ült a közönség a néma csöndben, teljes sötétben, mi pedig már a szintén besötétített színpadon álltunk, amikor egyszerre az egész nézőtér önfeledt nevetésben tört ki. Vagy öt percen keresztül nevetett háromszáz ember, ok nélkül, pusztán jókedvében és felszabadultságában.
|
 vissza |
|
|
| |
RSS | Impresszum | Előfizetés
vissza a lap tetejére
