Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 28., csütörtök
Gedeon, Johanna

 
 
Nyomtatható változat
Közérzet
Ami örök
2014-10. szám

Versekkel piszmogtam az interneten, amikor váratlanul belebotlottam egy Latinovits-interjúba. Az utolsó interjúba, Baló Juli készítette, fiatalon és rajongón egy megtört idős emberrel. Tudjuk, persze, hogy Latinovits soha nem volt idős, korán őszült, sokat gyilkolta magát, sokan gyilkolták, ezért olyan, mintha hatvan felé közeledne, pedig csak negyvenöt… ó, még annyi sem, csak negyvennégy.
Mélységesen felkavaró a beszélgetés, cigarettafüstben, két kávé fölött a napszemüveges színész, aki mindvégig színész, így le is veszi a sötét szemüveget, amikor azt mondja, be kell mutatkoznia a Színházi Album számára, mert öt éve elfelejtették megkérdezni… Megbántottság és törékenység, a törékenységből fakadó erő. Nyomorúságos kor azoknak, akik nem akarják megtanulni, hogyan kell benne élni nyomorúságosan. De mintha Latinovits akarná, együttműködne, a beszélgetés során teljesen váratlanul és voltaképpen indokolatlanul elkezdi mondani, hogy a hit hiányzik a társadalomból, a szocializmusban való hit. És mondja, ahogy tudja, hogy ipar, kereskedelem, mezőgazdaság, hogy a hárommillió koldus országából mára hárommillió szövetkezeti paraszt országa lettünk. Nem tudja mire vélni az ember ezeket a szavakat, miért mondja, kit akar megtéveszteni, hiszen nem megy.
Nem megy? A legnagyobb magyar színészt hirtelen cserbenhagyja a színészi képessége? Tényleg nem megy?
Mielőtt ráérnénk ezen gondolkodni, bevágnak egy részt az éppen próbált előadásból. Abból, amiről máig ellentmondanak az emlékek, sokak szerint A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak idején Latinovits már túl volt a csúcson, a feladat amúgy is méltatlan volt zsenijéhez, ezt ő tudta is, éreztette is. A próba alapján én csak azt látom, amire a rajongók emlékeznek. Latinovits szédületesen ellenszenves, lehet, hogy civilben is az, ahogy napszemüvegben, cigarettázva sétálgat a színpadon, nem tudja még elég jól a szöveget, de ahogy a súgó mondatai színházi igazsággá válnak az ő szájában, az maga a mágia. Nem érezni a különbséget a színész és a szerep között, és amikor a partner, Kertész Péter megbántottan néz, nem tudom eldönteni, hogy kivel van baja, Latinovitscsal vagy Bozzi úrral.
Tudom, hogy ettől még az előadás lehetett rémes, lehetett zseniális, lehetett egyik nap rémes, a másik nap zseniális, nincs ma már olyan nagy jelentősége.
hirdetés

De mégis, mekkora a mai jelentősége? Mit értenek meg Latinovitsból azok, akik nem látták, akiknek nem tartozott a mindennapjaikhoz, akiknek nem mutathatták a szülei, hogy ott megy az a színész, akit múltkor láttunk a tévében? Nincs más lehetőség, elkezdtem olvasni a kommenteket, mit lát az utókor ebben a dúlt arcú, beteg emberben. Ahogy várható, hüledeznek a szocializmus dicséretén, van, aki iróniának tartja, van, aki óvatosságnak, aztán valaki kimondja a lényeget: „az is tuti, hogy ezt a nőt Latinovits aznap este levarrta”.
Szeretnék fölháborodni, de nem megy. Nyilván ez a végzet, ennyi marad azokból, akik harcoltak, veszítettek, nyertek, meghaltak. Boldogabb korban élünk. Talán cserébe butábbak vagyunk. Talán megérte.
Fáy Miklós

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor