Közérzet A gnú karácsonya 2014-11. szám / Fáy Miklós
Aki látta az Egy fiúról című filmet, biztosan emlékszik a jelenetre: a főhős abból él, hogy az apja írt egy karácsonyi dalt. Ahogy illik, utálja is a dalt, és minden évben számolja, mikor hallja meg először az áruházakban. És fölsóhajt, tessék, november (fucking) 18. Szörnyű, hogy minden évben egyre korábban kezdik.
Tényleg korábban kezdik, idén október 22-én vettem az első üveg kólát, amelyen figyelmeztettek, hogy közelednek az ünnepek. Ilyenkor szokás fölsóhajtani, hogy a kereskedelem egyre csak terjeszkedik, egyre inkább meg akarja szabni életünk menetét, fogyassz, fogyassz, susogják, mondják, ordítják a fülünkbe, nem érezzük már magunkat személyiségnek, csak csordalakónak. Mint valami gnú, vonulunk a többiekkel, előbb vagy utóbb mi leszünk az, akit elkap az oroszlán, de ha sokan vagyunk, reménykedünk, hogy ránk csak utóbb kerül a sor.
Október 22.? Hiszen még a halottak napja előtt vagyunk, és rögtön elmondom magamnak, amit mindig elmondok, hogy á, én nem, nem ilyenkor megyek a temetőbe. Az én kapcsolatom a halottaimmal sokkal bensőségesebb annál, hogysem kitegyem magamat az ezzel járó tömegelésnek, ökölharc a parkolóban, lökdösődés a sírok között, számolgatás, hogy, na vajon Feriék ma előttünk voltak, vagy majd utánunk jönnek, nem látom a gyertyát a sírokon. Én majd két héttel korábban, vagy ha az elmarad, akkor két héttel utána, amikor csönd van, és hó és halál. | hirdetés
|
|
Gyertyák ilyenkor pont nincsenek, nem emlékeztet a sok imbolygó, minden fuvallatnak kitett fény az élet szépségére és sérülékenységére, nem juttatja semmi eszünkbe, hogy nem a halottaknak van szükségük ránk, hanem épp fordítva, nekünk van szükségünk a halottainkra. Ilyenkor mindig menetrendszerűen eljön a megvilágosodás, hogy hiába szeretnénk egyénien cselekedni, ezzel csak az esemény lényegét veszítjük el, a közösséget. Mondhatjuk rá, hogy csorda, csak azt ne higgyük, hogy ettől mi leszünk a pásztorok vagy a magányos farkasok.
Nincs mit tenni, ugyanez érvényes a karácsonyra is. Lehet kimaradni belőle, csak azt nem tudom, hogy akkor mi az, ahová bekerülünk. Mi az, amit nyerünk, miközben elveszítjük a sok nyüglődést, ajándékvásárlást, bejglisütést, rokonhoz szaladgálást. Nyilván vannak közöttünk mély érzésű remeték, akiknek nem kell segítség a boldogsághoz, meditálva röppennek át valami magasabb világba, ahol folyamatos az ünnep, boldogság, emelkedettség. De amíg nem vagyunk ilyenek, addig jobb, ha lejátsszuk, elviseljük, megköszönjük az újabb nyakkendőt vagy zoknit, szarvasos pulcsit, tömjük a fejünket, és figyelünk, hogy el ne mulasszuk azt a pillanatot, amikor tényleg ünnep az ünnep, odaül az angyal az asztalhoz. Fél perc talán, de megéri. És ha elmulasztjuk, nem kell kétségbeesni. Lesz jövőre is karácsony.
|
vissza |
|
| |