RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. december 16., szombat
Etelka, Aletta

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
Új honfoglalók
2015-05. szám / Fáy Miklós

Emlékszem még, mekkora döbbenet volt, amikor először olvastam végig a Háború és békét. Már mindjárt vége, már mindjárt ott vagyunk, a negyedik kötet utolsó negyedénél, mindjárt kiderül, mi értelme is volt végigjárni Tolsztoj útját, miért utáltuk meg Napóleont, miért szerettük meg Kutuzovot. Mindjárt kikerül az i-re a pont, megtudjuk, hogyan kell élni, vagy legalább azt, hogyan tehetjük boldogabbá a szeretteinket.
És akkor Tolsztoj belekezd hatvanoldalnyi elmélkedésbe arról, hogy a népek valami ismeretlen okból keletre akartak vándorolni, aztán ez a keleti vándorlás szépen vissza is húzódott. Ez a történelem, és senki ne higgye, hogy amiért ennek az árapálynak az élén a sors szeszélyéből egy Napóleon nevű figura állt, azért ő volna az, aki irányítani tudná a világ alakulását.
Így elrontani egy könyvet… Ez igen, ez nagyvilági, grófi gesztus, mert meg kellett hozzá írni a négy kötetet is, aztán hagyni kellett az egészet, mert fontosabb az ember elmélete, mint az alakok életének logikája, fontosabb a prófétaság, mint az íróság.
hirdetés

Mostanában mégis egyre többet jut eszembe Tolsztoj elméleti hatvan oldala a népek ki- és hazavándorlásáról. Mert volt egy régi tapasztalatunk, amit szerettünk hangoztatni: Magyarország tényleg csak egy falu a nagyvilágban. A mi hírességeink csak helyi hírességek, leszámítva a muzsikusokat és a futballistákat, és ha egy közismert férfiú elhagyja az országot, megszűnik közismertnek lenni. Nincs az a Friderikusz, aki ne válna egyszerű, idegen nyelven boldogtalankodó turistává egy repülő fedélzetén, és aki megszokhatta, hogy folyton a fal mellett kell közlekednie, lehajtott fejjel, hogy ne zaklassák a kedves nézők, az hirtelen ott jár, ahol akar, azzal létesít szemkontaktust, akivel csak kedve tartja, amint 500 kilométerrel odébb veri föl a sátrát.
Vagy legalábbis ez volt a helyzet. Egy ismerősöm a napokban Londonban járt, és abban a szállodában kapott szobát, amelyben Lilu, a kereskedelmi műsorvezető is lakott. Ez még könnyen előfordul, de az ismerős azt tapasztalta, hogy az emberek megfordulnak Lilu után, mosolyognak rá, örülnek neki. Persze, csinos hölgy, de talán mégsem annyira, hogy az összes pincér, takarító, konyhalány elejtse, amit a kezében tart. A megoldás egyszerű: a szálloda alkalmazottjainak több mint a fele magyar volt, új honfoglaló, aki Babilon folyóinak partján sírva gondol az otthonára. Nyugatra népvándorlók. Tolsztoj talán örülne nekik. És, remélem, Lilu is.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor