Hajdan egy ismerősöm lakott a Korong utca 6. szám alatt. Semmi különös, pirosra vakolt falú társasház, nincs messze a sínektől. Ma kellemesen kívül van a nyüzsgéstől, de azért mégsem vidék, könnyen elérhetők az esti színházak és mozik, ami miatt szeretünk városi embernek lenni.
Még hajdanabb mindannyiunk közös ismerőse lakott a házban. Az az ember, akinek minden évben megünnepeljük a születésnapját, mint valami nemzeti, privát karácsonyt. Aki azt írta a versben, hogy „vasútnál lakom”, és tessék, igazat szólt, ott megy el ma is a közelben a vonat. Ez az egyszerű tény a gyerekeknek öröm, a felnőtteknek bosszúság, hiszen megremegteti a házakat a soktonnás szerelvény, de csak egynek, egyetlenegynek jelent ihletet, egyetlenegynek jut eszébe, hogy az éjszaka elrobogó szerelvényekben meglássa a világot, a világ sötétségét és benne a szinte tévedésnek érzett világosságot. A fülkefényt, amelyben a magányt nézegetheti a boldogtalan ember. Mi meg itt tanuljuk meg, hogy az én az mindig ént jelent a versben, nem tudjuk azt mondani, hogy te állsz ott minden fülkefényben, hiszen akkor már nem is volna olyan nagy baj, ha van te és van én, akkor már ketten volnánk, vigasztalhatnánk egymást.
Ugyanez a vasútnál lakó költő írta egy kicsit korábbi versében, hogy „a nyomor országairól térképet rajzol a penész”. Ami egyfelől azt jelenti, hogy talán nem József Attilát alkalmaznák legszívesebben az ingatlanügynökök, de ezt magunktól is sejthettük. Mindenesetre rákérdeztem erre a két sorra is, mire hajdan ott lakó ismerősöm elgondolkodott, és helyeselt: tényleg sok gondjuk volt a falakkal és azok nedvesedésével.
Megfelelő mozgáskultúra birtokában talán táncra perdülök örömömben. Így csak azt mondtam kétszer, hogy köszönöm, a hajdani lakó csak maflán nézett rám, és nem kérdezte meg, hogy mit is, hiszen én sem tudtam volna rá hamarjában válaszolni. Mit is? Hogy a költő nem hazudik, minden sora a valóság legelőjén terem. Hogy nem kell olyan valószerűtlen dolgokon eszeskedni, mint az örökkévalóság, hanem itt van ez a köztes állapot. Mert, persze, jólesik elképzelni, hogy ötszáz év múlva is lesznek magyarok, akik verseket olvasnak, de még jobban esik azt látni, hogy vannak házak, amelyeknek a nedves falai ezeket a verseket ihlették. Hogy maga a Korong utca 6. úgy áll, mint emlékmű, ércnél maradóbb, emlékeztet a versre, a vers írójára, a verset olvasó magunkra.
Majd eljönnek a szigetelő emberek, és véget vetnek ennek a varázslatos penészedésnek. Majd eljön egy új József Attila, aki erről is tud verset írni.
|
vissza
vissza a lap tetejére
