RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. december 16., szombat
Etelka, Aletta

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
Jomon Sugi
2017-10. szám / Fáy Miklós

Van egy fa Japánban, Jomon Sugi a neve, fajtájára nézve cryptomeria japonica, vagyis japánciprus. Ebből a fajtából a Jomon Sugi a legidősebb példány, bár hogy mennyire idős, azt csak megbecsülni lehet. Mindenesetre vén, mert a legóvatosabb becslések szerint is elmúlt kétezer éves. A kevésbé óvatosak hétezer földi évnél is többre becsülik a korát. Még látta Julius Caesart, vagy látta volna, ha mozgalmasabb életet él.
A fa, persze, csak áll, de az emberek körülötte mocorognak. Évente százezrek érkeznek Jakusima szigetére, hogy lássák az erdőket és különösen az erdő vénjét, a Jomon Sugit. Nem olyan könnyű megközelíteni, többórás kerékpárút, félnapos gyalogtúra a legközelebbi autóval járható úttól, de így is annyira sokan érkeznek, hogy a fa védelme érdekében már nem lehet odamenni hozzá. Építettek egy kilátót, úgy 15 méter távolságra, amelyre fölmehetnek a zarándokok, és megtekinthetik a törzset, az ágakat, mindazt, ami látható.
Az emberek mennek, néznek, valamit érezhetnek is, hogy mit, azt innét a távolból nehéz volna megmondani. Egy faóriást, jó tizenöt méternyi kerülettel, egy élőlényt, amely tudattal aligha rendelkezik, mégis hatással van a környezetére, elcsöndesül, aki ott van. Vagy megvadul, hiszen néha vandalizmusnak esik áldozatul a fa, 2005-ben ismeretlen elkövetők lehasítottak egy darabot a kérgéből. Szerencsére a fa ügyet sem vetett rájuk, azóta is áll az esőben, zöld, eleven. Az átlagember úgy húsz percet tölt el a fa közelében, nézi, örül neki, hagyja, hogy hasson rá, aztán visszatér a normális életbe.
hirdetés

Lehet mondani, hogy ez is csak valami japán őrület, órákat gyalogolni egy fáért, csak hát az egész történet nagyon ismerős. Nagyon európai, csak mi nem fákért utazunk, hanem műtárgyakért. Némileg fiatalabb alkotásokért, az Utolsó vacsora alig múlt ötszáz éves, a Mona Lisa még annyi sincs, de körülbelül ugyanezt tesszük velük. Elmegyünk hozzájuk, csöndesen álldogálunk előttük, jó esetben húsz percet, aztán valami megtisztulásban reménykedve távozunk. Legyinthetünk is, hogy ez valami emberi bolondéria, azt reméljük, hogy húsz perc alatt rendbe tehetjük az elhibázott életünket. Lehet, hogy bolondság. Lehet, hogy emberségünk legszebb pillanata: tudjuk, hogy van valami, amiért érdemes útra kelni. Hogy a fában és a festékben is megtalálhatjuk a jobbik részünk.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor