RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. június 20., szerda
Rafael

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
„Remélem, sikerült valami vigaszszerűséget is adagolni”
Kemény Istvánnal a Nílusról
2018-05. szám / D. Magyari Imre

A könyvfesztiválra-könyvhétre jelent meg a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotójának, Kemény Istvánnak az új verseskötete. Ha akarjuk, egyetlen nap történetének is olvashatjuk, a két ciklus a Délig és az Estig címet viseli, de persze ez a nap az életünk is lehet. A ciklusokat két vers keretezi, mindkettő egy-egy időtlen, sokat látott folyóhoz kapcsolódik, túlmutatva azon a nem is rövid időszakon, amiben kétszer kettő ritkán négy, ha egyáltalán. Ilyesféle kötetek olvasásával egész jól ki lehet bekkelni.

A magyar irodalom két szent folyója a Duna és a Tisza: a költő a rakodópart alsó kövén ül, és nyári napnak alkonyulatánál nézi, hogy úszik el a dinnyehéj. Hogy jutott eszedbe a Nílus, hogy lett kötetcímmé?
K. I.: Nem jártam ott, de repülőből láttam egy pillanatra. Úgy lett kötetcím, hogy írtam róla egy verset, kerestem neki egy címet, aztán egyszer csak jött az isteni szikra, hogy mi lenne, ha Nílus lenne a címe. És az lett. Ez aztán később megismétlődött az egész kötet címével. És most úgy érzem, hogy ennél egyszerűbb és szebb kötetcímem nem volt: Nílus.

Utazni szeretsz?
K. I.: Igen. Főleg olyan helyekre, ahol már jártam.

A záró vers tanúsága szerint nagy hatást tett rád az egyiptomi folyó, ha csupán fentről láttad is: mintegy azonosulsz vele. És persze én, az olvasó is lehetek Nílus.
K. I.: Remélem is… Őszintén remélem, hogy az olvasó is át tudja élni, milyen lehet Nílusnak lenni. Nekem jó volt kipróbálni. Mindig izgatott a világ leghosszabb folyója, ami a déli féltekéről hoz édesvizet, árkon-bokron, ezer veszélyen és főleg a sivatagon át. És felnöveszt egy csodálatos kultúrát, az egyiptomit. A Nílus nélkül az előember talán el se talált volna Ázsiába és Európába. Szóval, aki bele tud bújnia Nílus „bőrébe”, az úgy érezheti, hogy nem élt hiába.

Megidéződik a régmúlt és a legmaibb jelen, akár egyetlen mondaton belül is. Van egy igazán filozofikus egysorosod, az Internet: „A szó elszáll, és megmarad.”
K. I.: Én is használom az internetet, élvezem az előnyeit, de közben érzem, hogy megfojt. Mert két életet kell élnem miatta egy helyett: egy valóságosat és egy virtuálisat. Utóbbi azt jelenti, hogy a napjaim nagyobb részét az interneten töltöm, és feladatokat oldok meg, amiket a képernyőmről kapok.

Legelső olvasásra a Zsidókeresztény társas beszélőjéről azt hittem, hogy valamiféle őrangyal: valaki beszél valakihez kedvenc bábuikról. Aztán rájöttem, mégse. Vagy mégis?
K. I.: Alapvetően egy házaspár örök vitái vannak benne a versben. Mintha társasjátékot játszanának egymással. Van hozzá egy-egy bábujuk: egy nő- és egy férfibábu. Ezekkel játsszák le ketten a különféle emberi, társadalmi játszmákat. Igen, tulajdonképpen őrangyalok: szinte isteni hatalmuk van a bábuk fölött és jót akarnak nekik.
hirdetés


Szerinted megérjük még annak a hétköznapjainkat átszövő előítéletességnek legalább a csökkenését, amit ez a vers megidéz? Vagy ehhez túl súlyos a múlt?
K. I.: Az a gyanúm, hogy ha egy előítélet eltűnik, az annak a jele, hogy valahol már készen áll egy másik. Ha kevesebb az antiszemitizmus, az annak a jele, hogy lett másik ellenségkép. Egyébként én is azokkal értek egyet, akik azt gondolják, hogy az előítéletesség egy emberi tulajdonság, aminek önvédelmi funkciója van egyéni és társadalmi szinten is, és ha kordában van tartva, hasznos: ha teljesen eltűnnének az előítéletek, abba belepusztulna a társadalom. Viszont ha túlburjánzanak, abból lesz a pokol.

A humor, az irónia, az önirónia ott bujkál ebben a kötetedben is. Segítenek?
K. I.: Biztos. De ezt nem tudom megítélni, mert annyira hozzám tartoznak ezek a dolgok. Elképzelni se tudom, mire mennék nélkülük. Igazából semmi kedvem elképzelni.

Természetesen a Duna sem hiányzik a kötetből, már a nyitóvers megidézi. Ebben azt mondja a mű beszélője, akihez lehet valami közöd, hogy „kis túlzással boldog vagyok”. Igaz, említődik az egypólusú depresszió is, amit én is tartok itthon. Híressé – hírhedtté is? – lett versedben, a 2011-es Búcsúlevélben viszont ez áll: „Hű is voltam, fel is nőttem, / cinikus ember se lett belőlem, / csak depressziós, nehéz és elárult, / bezárt cukorgyár a ködben.” Ez elmúlt volna? Történt valami jó, amit én nem vettem észre?
K. I.: Túl sok jó nem történt, de a világ sem omlott még össze. És a Búcsúlevél című versemnek az a passzusa, hogy „cinikus ember se lett belőlem”, remélem, még mindig érvényes... Mindig is igyekeztem és igyekszem különválasztani az egyéni lelki problémáimat meg a másokéit. Pontosabban: nem mosni őket össze egymással. És azon is igyekszem, hogy a negativizmust és a cinizmust másoknál is észrevegyem, és lehetőség szerint ne hagyjam magam befolyásolni általuk. Vagy esetleg másokat is figyelmeztessek ezekre a veszélyekre – versben akár. Ettől persze még sok szomorú vers van a Nílusban, de remélem, hogy sikerült melléjük valami vigaszszerűséget is adagolni. A Hipnoterápia című vers például a szomorúság gyógyításáról szól – a szomorúság által. Kutyaharapást szőrivel…

Kemény István: Nílus
Magvető Kiadó, 2018
88 oldal / 2699 Ft


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor