RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. április 26., szerda
Ervin

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Beszélgetés Szvoren Edinával
„Nagyon egyszerű mozgatórugóink vannak”
2015-10. szám / D. Magyari Imre

Szvoren Edina – aki „civilben” szolfézst és ze­neelméletet tanít – első kötete, a Pertu 2010- ben jelent meg a Palatinusnál. Az írónőre hamar felfigyeltek, az Élet és Irodalom, a Műút és a Népszabadság tárcanovella-sorozatot is kért tőle – ezek darabjai alkotják az új kötet gerincét, bár van néhány hosszabb írás is, nemkülönben a Schumannra ironikusan utaló Kinderszenen ciklus darabjai.


Rendkívül ütős a cím: Az ország legjobb hóhéra. Te választottad?
SZ. E.: Több javaslatom volt, nem ez állt az első helyen, de elfogadtam Turi Tímeának, a kötet szerkesztőjének a javaslatát. Bevallom, nem emlékszem, mik voltak az én ötleteim. Ha valami véglegessé válik, legyen kötetcím vagy novella, nem foglalkozom az előző verziókkal.

Milyen a viszonyod a kötetben lévő írásaidhoz?
SZ. E.: Van olyan, amire, ha más azt mondja, hogy jó, elhiszem, van, amit akkor is jónak látok, ha mások rossznak látják, és akad, amiről hiába mondják, hogy jó. Nem szeretem azokat az írásaimat, amikbe több önéletrajzi darálék kerül. Persze, ha egy író megszorul, sok mindenre képes, felhasználja akár az ismerősei, akár a saját életének az eseményeit.

Bármit is, csak magából dolgozhat.
SZ. E.: Igaz, de egyrészt sokat számítanak az arányok. Ezek eszerint nem önéletrajzi írások. Másrészt önmagunkból dolgozni elsősorban nem motivikus lopásokat jelent, hanem inkább azt, hogy ezeket a motívumokat milyen jellegzetes, senki máséval össze nem téveszthető rendben vagy csak rendszerben állítjuk össze. Ugyanazokból az élettényekből – már ha volnának ilyenek – egy másik író egészen más fikciót fércelne össze. Arról nem is beszélve, hogy egy író azért olykor-olykor ki is talál dolgokat.

A borítón édesapádnak – aki műbútorasztalos volt – egy 1970 körül készült intarziáját látjuk: egy férfi két kézzel takarja el az arcát.
SZ. E.: Az én kérésem volt, hogy ez kerüljön oda. A homlokomra csaptam, hogy miért nem jutott ez eszembe korábban, hisz már az első és a második köteten is ott lehetett volna. Gyerekkoromban a papám alkotásai a falon lógtak a Wesselényi utcai lakásban, egy ideig naponta láttam őket. Ami persze vakká is teszi az embert; kicsit el kellett távolodnom tőlük. Sokáig azt sem vettem észre, hogy ez egy önarckép.

Milyen címet adnál neki?
SZ. E.: Ezt. Hogy Önarckép.
hirdetés


Mintha ez a férfi azért takarná el az arcát, mert olyan rémisztőnek találta a világot, hogy nem akar belőle többet látni.
SZ. E.: Nem tudom… Nagyon sok minden miatt tehet így. Jut eszembe, némi rokonságot vélek felfedezni a kép és az írásaim között. Mindkettő a szokásosnál aktívabb befogadói tevékenységet kíván, már az én címadásom is értelmezés. Amit te mondtál, az is lehet helytálló. Nekem más asszociációim vannak: a szégyen jut az eszembe. Ezektől az asszociációktól kel életre egy alkotás.

Az alkotás folyamata mennyire rejtélyes számodra?
SZ. E.: A másé teljesen, de a sajátoméról sem tudhatok mindent. Viszont nem is nagyon akarok. Ha túlságosan ki tudom számítani, hogy egy-egy ötlettel mit fogok kezdeni, akkor vagy eldobom befejezetlenül az írást, vagy szándékosan olyan irányba kanyarítom, ami első látásra nem illene oda, nem volna szerves folytatása az addigiaknak. Ha jól működik egy szöveg, előbb-utóbb, hogy úgy mondjam, Nyugat felől ér Indiába. Vagy felfedez egy másik földrészt. Ebben a kötetben ilyen új földrész nekem a Járni lehet a tetején.

Úgy tűnik, fontosak számodra a személy- és földrajzi nevek, az előbbieket olykor címbe is emeled: Trifánné, kedves; Szegény mókusarcú Decsi; Kionkáék. A Járni lehet a tetején így kezdődik: „A Szamogon bakfis az ártéren lakott az édesanyjával…”
SZ. E.: Ez a Szamogon tán egy ital neve. Valami pálinkaféle?... Tényleg mindent elfelejtek, ha túl vagyok valamin. Nehéz neveket adni, az se jó, ha túl erős egy név. Néha – más írók másfajta szövegeiben – éppenséggel az a jó, ha valaki Kovács.

Zuglóban tényleg van Limanova tér – ami szintén címmé vált?
SZ. E.: Tényleg van. Mint ahogy utólag az is kiderült, a novellában leírt aláírásgyűjtés a valóságban is megesett. De hát ha lenne az írónak feladata – nem tudom, van-e –, akkor épp ez volna az: kitalálni a valóságot.

Az ugyancsak a litera.hu-n megjelent netnaplódban ezt írod: „Mindenki véglény – ezt nem állítom, csak érzem.” Mintha egy világkép foglalata lenne.
SZ. E.: Ebből nekem most az a fontos, hogy „nem állítom, csak érzem”. Különösen, hogy arra sem emlékszem már, mit akartam mondani ezzel a véglénnyel. Persze megpróbálhatom kitalálni: nagyon egyszerű mozgatórugóink vannak, csak felöltöztetjük őket különböző civilizációs mezekbe? Egyetértek. Talán még hozzátenném, hogy nem csupán a vad ösztönöket, hanem a szelídeket is. De abbahagyom. A világképemet, ha van nekem olyan, semmi esetre sem szeretném az olvasóra tukmálni.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor