Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 19., kedd
József, Bánk

 
 
Nyomtatható változat
Gergely Ágnessel a Viharkabátról
„A sorsnak valami célja van velem”
2016-08. szám / D. Magyari Imre

Viharkabát címmel jelentek meg az egyik legnagyobb kortárs alkotó válogatott és új versei. A kötet külsőre is hasonlít az előző kettőhöz (mindegyik borítótervezője Pintér József), a 2013-as Két szimpla a Kedvesben címűhöz, ami egy nagy szerelem történetét mondja el, s a barátokról, kortársakról portrékat festő, 2015-ös Oklahoma ezüstjéhez. A három könyvet szerzőjük trilógiának tartja. Joggal, hisz sok szál kapcsolja össze őket, még olyan vékony is, mint a többször felbukkanó Hershey’s Tropical csokoládé.

Mióta lakik ebben a lakásban, ahol beszélgetünk?
G. Á.
: 1966 óta. Úristen, ez kerek évforduló! Nem is gondoltam…

És ez hányadik lakása?
G. Á.
: Sokadik.

Lakás vagy otthon?
G. Á.
: Otthon az első pillanattól. A háború után huszonegy évig nem volt se lakásom, se otthonom. Sodródtam Budapestről vidékre, gyermekotthonból albérletbe, társbérletbe, még pereskednem is kellett. Véletlenül jutottam ehhez a lakáshoz, ma is gyönyörködöm benne. Egyetlen baja, hogy kicsi, a könyveim nem férnek el a polcokon.

Egyszer, amikor beszélgettünk, azt mondta, úgy képzelte el az életét, hogy egy lakása lesz, egy munkahelye, egy férje.
G. Á.
: Csakugyan így képzeltem.

Meddig?
G. Á.
: Amíg férjhez nem mentem 1961-ben és el nem váltam egy év múlva. A házasságom nem sikerült. A Két szimplában… azt írtam meg, hogy életem legnagyobb szerelme sem végződött jól. A magánéletem nem volt szerencsés.

Ezt hogy lehet feldolgozni, viselni?
G. Á.
: Sehogy. Nem lehet. Szoktam szörnyűségeket álmodni. Tündérmeséket is, de néha nem is valódi, csak álemlékek jönnek elő, amik nem történtek meg – és borzalmasak.

Akkor annyit tehetünk csak, hogy megpróbálunk együtt élni azzal, ami feldolgozhatatlan?
G. Á.
: Igen. Meg kell próbálni.

Ebben a lakásban mégis rend van és harmónia. Nem görcsös, hanem barátságos rend; jó itt lenni.
G. Á.
: Nem szeretem a rendetlenséget, a szétdobált tárgyakat. És a rendet úgy lehet élvezni, mint a zenét.

De ez a külső rend csak belülről fakadhat! Ezek szerint ott is megvan.
G. Á.
: Meg. Nem is lehetne másképp.
hirdetés


A szörnyűségek ellenére hogyan sikerült a belső harmóniát elérni?
G. Á.
: Ez sokkal egyszerűbb, mint gondolja. Az ember sok mindent szeret, sok mindennel békében van. Kezdve azzal, hogy itt a ház előtt van egy kis park. 1966-ban még szemétdomb volt, mindenki egy háborús bombatölcsérbe hordta a szemetet. Aztán épült egy óvoda, aminek a gondnoka szenvedélyes kertészként fákat ültetett. Óriásira nőttek, a rigók egész nap fütyörésznek rajtuk…

A munka mennyit segített?
G. Á.
: A munka adta a legtöbbet. Ha dolgozom, becsukom az ablakot. Rendkívül szeretem a munkámat. Akkor is dolgozom, ha el vagyok keseredve. Megnyugszom tőle, visszatér a biztonságérzetem. És hála Istennek, eddig mindig volt munkám: írás, fordítás, szerkesztés…

A versírás is munka?
G. Á.
: Az. Ha belefogok egy versbe, a telefont is kikapcsolom. Huszonegy éves korom óta mindig csinálok valamit. Akkor még csak magamnak írtam. Amikor rábeszéltek az első kötetre, harmincéves voltam. Annak a 63-as kötetnek a harminc-negyven százaléka gyenge. A többi viszont jó. Ezt senki sem vette észre. A Viharkabátba ezért is vettem fel régi verseket. 1959-ből való az első, a Nászéjszaka; ma is szeretem.

Ez a vers is könnyebben érthető, ha ismerjük Mózes első könyvéből Jákób és Rákhel történetét, ahogy sok más verséhez szintén nem árt ismernünk a művelődéstörténetet. A saját belső harmóniája megtalálásában mennyit segített a kultúra, a művészet?
G. Á.
: Nagyon sokat. Az irodalom mellett leginkább a zene. És a nyelvek. Ma is foglalkozom nyelvtanítással, és kéthavonta irodalmat tanítok az ötven évvel ezelőtti osztályom néhány tagjának.

Az Oklahoma ezüstje huszonnégy embert idéz meg, mestereket, barátokat, kollégákat. Más emberek mennyit segíthetnek? Tudva, hogy a segítésnek van határa, segíteni csak egy bizonyos pontig lehet.
G. Á.
: A segítség sokféle lehet, egy tányér levestől egy jókor elhangzó mondatig. Az Oklahoma… szereplői mind halottak, de – elhiszi? – sokszor a halottak is segítenek.

A Viharkabát, ha henyén akarnék fogalmazni, olyan, mint egy Best of válogatás. De számomra valójában olyan, mint egy végrendelet.
G. Á.
: Szörnyű, de valóban olyan. Azt hittem, fiatalabb koromban fogok meghalni. Nyilván a sorsnak valami célja van velem.

Olyan szót választott címül, ami a mai magyar nyelvből már kikopott.
G. Á.
: De szép szó! Ott van benne a vihar is, a kabát is, a veszély is, a védelem is. A versben pedig, aminek ez a címe, jelképesen az egész történetem benne van. Az is, hogy boldog is voltam. S hogy mindig állnak emberek a parton, akik várnak, visszavárnak vagy fenyegetnek valakit. Ez az egyik legzsúfoltabb versem.

A mottó A bretagne-i fogoly című, 2015-ös versből való: „Más kavicsok, más part, másik ország, / más kontinens.”
G. Á.
: Bretagne-ba és Normandiába többnyire együtt szoktak turistautakat hirdetni. Bretagne-t talán el lehet felejteni. Normandiát nem, mert 1944. június 6-án ott történt a partraszállás, amivel a szövetségesek végképp eldöntötték a második világháború kimenetelét. Magamban minden évben megünneplem. A mottó arra utal, hogy mennyire megváltozott a világ azóta. Mások az országok, a partok, még a kavicsok is. A „más kontinens” az öregedő, a veszélyeztetett Európára vonatkozik. És a saját öregedésemre. Minden nap meglepetés, nem lehet rá felkészülni. Annyira más élet, mint az addigi, annyira mások a törvényei, a feltételei az életben maradásnak, hogy átláthatatlan az egész, mint egy kontinens.

Európa Kiadó, 2016
156 oldal / 2790 Ft

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor