RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. november 18., szombat
Jenő

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
„Ádám és Éva sem ismerhették jól egymást”
Beszélgetés Léner Péterrel a Pista bácsi, Tanár úr, Karcsiról és a Sztankayról
2017-06. szám / D. Magyari Imre

A Corvina Kiadónak épp tíz éve, 2007 óta van egy laza színházi sorozata, amiben már tizenvalahány, különböző tematikájú és jellegű, de mindig izgalmas és érdekes könyv jelent meg, Dömötör Adrienne, Honti Katalin, Fesztbaum Béla, Koltai Tamás, Lázár Egon, Lengyel György, Márton András munkái. Az idén 81. évébe lépett Léner Péter először a József Attila Színháznak azt a két évtizedét írta meg, amiben ő vezette az intézményt, majd mestereiről s egyik legjobb barátjáról rajzolt portrékat, arra keresve a választ, ki volt Egri István, Marton Endre, Kazimir Károly és Sztankay István. Már amennyire lehet erre válaszolni…

Itt ülünk nálatok Máriaremetén, ahol jó évtizede laktok – biztos távolságban minden színháztól?
L. P.: Igen, és nemcsak földrajzilag vagyok távol, hanem lelkileg is. Elhatároztam, a gyakorlati színházi munkámat, ami 1961-től 2011-ig tartott, lezártnak tekintem, és mást csinálok.

Aminek merő véletlenségből van némi köze van a színházhoz… A témákkal való foglalkozás vagy az írás adja az örömet?
L. P.: Rendezőként nagyon szerettem a felkészülést. Ez a mostani munkáimnak is fontos része. Szeretek interjúkat készíteni, szeretek a könyvtárban, a levéltárban kutatni. Aztán amit összeszedtem, azt mind kirakom egy asztalra, és onnan veszem elő, amire éppen szükségem van.

Régóta tervezed ezeket a könyveket, vagy a visszavonulásod után jött az ötletük?
L. P.: Az utóbbi. Az élet jeleket ad, csak fel kell ismerni őket.

Te is említed a színészi pálya „különleges nehézségeit, az idegek állandó feszültségét, a szünet nélküli készenléti állapotot, folyamatos koncentrációt, a színpadra lépés izgalmát” – mindezek következtében Sztankay sosem tudta, hogy a gyerekei hanyadik osztályba járnak.
L. P.: Különbözőek vagyunk, de Nádasdy Kálmán kifejezésével egy lábosban fővünk valamennyien, színházi emberek, sőt mi emberek úgy általában. A színészek is sokfélék, más-más mértékben, más-más módon viselik a divat, a trend változásait, a sikeres és sikertelenebb periódusokat, a mellőzést, a rossz kritikát.

Sztankay István mindannyiunkban sikeres, sármos színészként él, a 63-as Hattyúdal Noteszeként, a 68-as tévésorozat Bors Mátéjaként, akit szerencsére eljátszhatta Tartuffe-öt, Kálvint és Kohlhaas Mihályt is. Meglep, hogy azt írod róla, szorongások, titkok, elhallgatások gyötörték, testi és lelki kínok feszítették.
L. P.: Azt hiszem, általában kevesebbet tudunk egymásról, mint gondoljuk. Ez egy színész esetében még látványosabb. Látunk egy sikeres embert a csúcson – eszünkbe nem jut, hogy gondjai vannak az életben. Ránézek egy hajléktalanra, aki fekszik az utcán. Nem gondolom, hogy szépet álmodik. Ráadásul a legtöbben tudják álcázni magukat, kialakulnak bennük bizonyos pszichológiai technikák, akaratlanul, ahogy a halak valamilyen színűvé lesznek a tengerben. Sztankay esetében meglepő, hogy a nagy sikerek, a nagy népszerűség ellenére mégsem volt boldog. De úgy tapasztalom, minél nagyobb tehetség valaki, annál több titka, szorongása van.

Sorolod, hogy mi minden lehetett a szorongásai mögött. Fárasztotta a túlterheltség, de tudta, nem szabad semmire nemet mondani, fárasztotta a siker, a megfelelni akarás, félt a memóriája romlásától, nyomasztotta, hogy nem lett lelkész, mint az édesapja, apai ősei. Ez bizony nem kevés.
L. P.: De játszott, szerették, szeretett, élt, amíg teste-lelke engedte! És ez sem kevés.
hirdetés


Te hallottad őt a Fő utcai templomban – ahol a görög katolikus édesapja valamikor parókus volt – orgonálni? Írod, hogy felnőttként olykor bement játszani a hangszeren.
L. P.: A templomot ilyenkor bezárták. Ez nála önterápia volt. Ilyenkor maradéktalanul boldognak érezte magát. Zorba, a görög, táncolt, Sztankay, a magyar, orgonált.

A könyveidbe, leginkább a Sztankayba, belerejtettél egy Léner című könyvet is. Írsz például az Akácfa utca 37.-ről, ahol a gettó lakójaként néhány hetet töltöttél. Eszedbe jut néha a ház?
L. P.: Nem gondolok rá, a tudatomban nincs jelen. Hogy a tudattalanomban mi van, azt pedig nem akarom tudni. A helyzet maga valamiképp él bennem.

A kiegyensúlyozottságod végül is adottság vagy küzdelem eredménye?
L. P.: Vagy három-négyszer engem is kirúgtak különböző színházakból, akkor épp nem voltam kiegyensúlyozott… Lent voltam a porban. De bíztam magamban. Máig megőriztem az optimizmusomat. Igaz, nagy nehézségek árán.

Miután hosszan írtál négy emberről, furcsán hat egy mondatot: „Nincs esélyünk arra, hogy egy másik embert megértsünk…”
L. P.: Ez örök társasjáték. Ádám és Éva sem ismerhették jól egymást. Én sem azt írom le, hogy a hőseim milyenek voltak, csak azt, hogy én milyeneknek láttam őket. Sok visszajelzést kaptam, hogy viszonylag pontos képet festek, de nem zárom ki, hogy ebben vagy abban tévedek. Tolsztoj tökéletesen érti Karenina Annát, hisz ő teremtette. Így őt nekem is esélyem van megérteni. De Tolsztojt már nincs.

Léner Péter: Sztankay
Corvina Kiadó, 2017
176 oldal / 2990 Ft


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor