RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. november 24., péntek
Emma

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
„Az ősember nem véletlenül rajzolta fel a kardfogú tigrist”
Születésnapi beszélgetés a kilencvenéves Lator Lászlóval
2017-10. szám / D. Magyari Imre

November 19-én ünnepli kilencvenedik születésnapját Lator László költő, műfordító és irodalomtörténész, a vers műfajának egyik legkiválóbb értője. Azon kevesek közé tartozik, akik az élményüket az olvasók szélesebb körének is át tudták adni: sokan emlékezhetnek rá a rádióból vagy a tévé Lyukasóra című műsorából. A lakása is azt a harmóniát és derűt sugározza, amit a személyisége: fényképek, festmények, a csergével letakart díványon erdélyi párnák. És persze, mindenfelé könyvek, könyvek, könyvek…

Kevés magyar költőnek adatott meg, hogy megérje a kilencvenedik születésnapját. Erre számítottál? Meglep?
L. L.: Nem számítottam rá, és nem is lep meg. Rendszerint az kötötte le a figyelmemet, amivel éppen foglalkoztam, kivált, ha kedvem telt benne.

Megkérdezhetném tőled a hosszú élet titkát, de nyilvánvaló, hogy ez a titok – vagy a legfőbb titok – a nyugodt, eseménytelen, már-már unalmas huszadik századi magyar történelem, ami még unalmasabb lehet annak, aki Kárpátalján, Tiszasásváron született 1927-ben.
L. L.: Őszintén szólva ez a történelem számomra nem volt annyira unalmas, elég sok szörnyűséget át kellett élnem a második világháború előtt, alatt és után, kivéve azt a három évet 1946 és 1948 között, amikor úgy érezhettük, hogy beleszólhatunk a saját életünkbe és az ország ügyeibe. Nem volt könnyű életem, ahogy másoknak sem. A hosszú élet titkát, sajnos, nem tudom megmondani. Öröklünk ilyen-olyan géneket – én jókat örököltem. És számításba kell venni, hogy rendszeresen sportoltam, gimnazista koromban szertornász versenyző voltam, ma is minden reggel tornázom.

Kikkel tudsz beszélgetni a kilencven évről? Szólít még valaki Lászlókának, ahogy gyerekkorodban neveztek?
L. L.: Már nemigen. Egyvalakit tudok mondani, aki ráadásul rokon is, unokatestvérem: Vitányi Ivánt. De mostanában már nagyon ritkán találkozunk.

Szerencsés embernek tűnsz: a hadifogságon, a szeretteid, a barátaid elvesztésén túl, amik persze nagyon megrázóak is lehetnek, súlyos tragédiák, ha jól látom, nem történtek veled.
L. L.: Én is így érzem. De történhettek volna: a breszt-litovszki fogolytáborból, ami javító-nevelő tábor volt, a Gulagra is kerülhettem volna ötvenedmagammal. Ennyien voltunk a táborban kárpátaljaiak.

A hadifogság, a szörnyűségek emlékei mennyire halványultak el?
L. L.: Nem annyira, hogy ne emlékeznék rájuk, de elhalványultak, nem keltenek bennem különösebb érzelmeket. A szökés okozta szorongás sokáig megmaradt. Akkor már a határőrök felszólítás nélkül lőttek az emberre, ha észrevették. Egy évig ezzel az élménnyel álmodtam, aztán abbamaradt.

Nagyon sok jót kaptál a sorstól: Makó után diákja lehettél az Eötvös Collegiumnak, és 1955-től, a körmendi gimnáziumi tanárkodás után, bekerültél az Európa Kiadóba, a szobádban megfordult a fél magyar irodalom.
L. L.: Azt kaptam a sorstól, amire mindig is vágytam. Az Európa olyan közeget adott nekem, amelyikben jólesett élni.
hirdetés


Ha elkezdem, hogy „Őszi hideg idők, / sárga levelek…”, tudod folytatni?
L. L.: Nem, bár ha gondolkodnék, tudnám. Túl korai versem ez, tán nyolcévesen írtam. Megvannak a gyerekkori költeményeim, írásaim is, apám írógépén írtam le őket. Az akkori verseim többségéből persze még hiányzott az eredetiség, bár a mesterséget egész jól megtanultam kamaszkoromra, megvolt otthon Négyesy László verstana, a latinórákon az időmértékes verseléssel is foglalkoztunk.

Milyen színű, milyen árnyalatú a költészeted?
L. L.: Nehezen tudnám megmondani. A sötét verseim sötétségből születtek, de ha ma olvasom őket, azt nézem, hogy jól vannak-e megcsinálva, és ha igen, akkor már nem olyan sötétek. Van egy egyetemes halálversem, a Mikor kormozva csonkig égnek. Ha olvasom, nem az élmény idéződik fel, azt vizsgálom, jól írtam-e meg.

Az előbb használtad azt a kifejezést, hogy „nem értem”. Azt gondolná az ember, kilencvenévesen már mindent ért valaki. Akadnának olyan versek, amiket „nem értesz”?
L. L.: Nagyon sok ilyet tudnék mondani. Hozzátenném, az, hogy egy verset „nem értünk”, önmagában nem minősíti a verset. Vannak olyan költemények, amelyekről nem tudni, mit akar velük a költő. József Attilánál, Weöres Sándornál sok ilyet találunk. És a végén a szöveg mégis meggyőz, hogy a vers jó.

Mi ma a válaszod arra, hogy mire jó egy vers?
L. L.: Nekem mint költőnek elsősorban arra, hogy megfogalmazzam azt, amit prózában nem lehet. Ha elemeztem egy verset, akkor is az érdekelt, mi benne az, ami csak versben mondható el. Az igazi vers arról szól, amit a költő a világról gondol és érez, sejt. Amit írok, az leginkább nekem fontos, bár persze örülök, ha elolvassák.

Vas István azt mondta, vers nélkül nem volna világ.
L. L.: Volna. De az ősember nem véletlenül rajzolta fel a kardfogú tigrist a barlang falára. Hitt abban, hogy ártalmatlanná teszi.

Mindaddig, amíg nem találkozott a modellel, aki a rajztól egyáltalán nem hatódott meg, viszont éhes volt…
L. L.: De abban lehet hinni, hogy legalább az írás és olvasás idejére ártalmatlanná tesszük a szörnyeinket!

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor