Ahányszor ezt a verset elmondtam magamban… Vagy legalábbis az elejét. „Reggelre én már messze futok / S bomlottan sírok valahol…” Nem kellett hozzá se vonat, se Párizs, se Gare de l’Est, csak az érzés, hogy indulunk haza. Haza, rendületlenül.