RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. május 23., kedd
Dezső

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Mindig a maximumot akarom nyújtani
2014-10. szám / Szepesi Krisztina

Lovas Rozi alig végezte el a Kaposvári Egyetem színművész képzését, máris komoly szerepekben mutatkozhatott be Miskolcon és Budapesten is, munkáját pedig több díjjal is jutalmazták. A Magyar Színház ifjú színművésze együttgondolkodó csapatra vágyik és arra, hogy a fiataloktól ne vegyék el az útkeresés lehetőségét.

Sokáig lekicsinylően beszéltek a kaposvári képzésről. Miben vagytok ti mások?
L. R.: Valami kezd körvonalazódni abból, hogy mi az a közös tudás és gondolkodás a színházról, amit belénk neveltek Kaposváron. Olyan tanárokkal dolgoztunk, mint Balikó Tamás, Babarczy László és Mohácsi János, akik nagyon erős személyiségek, de mindőjüknél az volt a legfontosabb, hogy az előadás létrehozása, a színházcsinálás mindig mindenekfelett legyen, vagyis azért tanulunk meg beszélni, mozogni, együtt ritmust tartani, hogy végül az egészből egy olyan termék keletkezzen, amivel érdemes kiállni, ami fontos. A személyes exhibicionizmus, önmutogatás, amivel néha találkozom, belőlünk tel­je­sen hiányzik, mert azt tanultuk, hogy mindig az adott gondolatot, darabot és rendezői elképzelést szolgáljuk együttesen, ami sokkal nemesebb feladat annál, mintsem hogy a körülöttem levő dolgokat kizárva csak magammal foglalkozzak a színpadon. De valóban mindig azt hallottuk, hogy Kaposvár csak a második lehet a nagy múltú szín­mű­vé­sze­ti után. Ez okozott is bennünk némi komplexust, de talán pont emiatt nem fordulhatott elő, hogy marha sokat gondoljunk magunkról.

Ehhez képest te rengeteg nagy feladatot kaptál szinte azonnal.
L. R.: Talán ez is azt igazolja, hogy nem a ránk sütött bélyegek a fontosak, hanem a munka, amit elvégzünk. És persze rengeteg szerencse is kell. Azt is annak tartom, hogy egyáltalán sikerült rátalálnom a színészetre, amit az életem középpontjának, a hivatásomnak és a küldetésemnek tekintek, épp ezért nem akarom egyetlen percemet sem elvesztegetni, hiszen komoly terveim vannak vele. Talán ez látszik is rajtam és az, hogy mindig a maximumot akarom nyújtani, miközben igyekszem a legtöbb tudást magamba szívni.

Több díjjal is jutalmazták a munkád, ami több felelősséggel is jár.
L. R.: Amúgy sem vagyok alkalmas arra, hogy egy pillanatra is megelégedjek magammal, és a boldogságra se nagyon van időm. És annyi mindent kell még tanulnom, annyira az elején vagyok, hogy ezektől a díjaktól hátradőlni nem lehet. Az elismerések jó alapot biztosítanak, azt éreztetik, hogy átléptem a küszöböt, de innentől jön a nagy munka. Megéreztem a plusz elvárásokat is, de túl tudtam rajtuk lendülni, ráadásul inspirál is, hogy a következő munkába tovább cipeljem az újonnan megszerzett tudást, és folytassam a tanulást.

Neutrális a karaktered, kicsit olyan vagy, mint egy hófehér festővászon. Talán ezért kapsz ilyen sokféle feladatot?
L. R.: Az alkatom valóban nem könnyen kategorizálható, sok mindent belém lehet látni, de sose mondták eddig, miért engem választanak egy-egy szerepre. A Magyar Színházba eleve Júlia szerepére kértek fel, de Miskolcra a csapatba hívtak, és ott alakult ki, hogy mi lesz a feladatom. Orlai Tibort pedig nagyon szeretem, igazán korrekt és igényes színházi szakembernek tartom, aki ezek mellett nagyon jó barát is. Ő nem felejt, hiszen járt a vizsgaelőadásainkra, és elmondta, hogy engem már akkor kiszúrt. Ezen a nyáron pedig hívott is az Amadeusba Constanze szerepére, aminek nagyon örültem, mert ebben az előadásban picit meg tudtam mutatni a humorosabb, játékosabb oldalamat is, miközben egy komoly drámai ívet is bejárhatok ezzel a komplex, összetett karakterrel. És igaz, hogy Mása a Sirályban, Flóra A tanítónőben vagy Júlia és Ophelia nagy tragikus szerepek, mégis mindbe igyekeztem belecsempészni a humort, ami talán Mohácsitól jön. Tőle tanultam azt a hatásmechanizmust, hogy a humor az egyik legjobb eszköz arra, hogy a leghitelesebben tudjam közvetíteni a gondolatokat és az érzéseket. Igyekszem mindig megtalálni a személyes vonásokat, az én igazságomat a szerepekben. És ahogy egyre többet játszom és a szerepeim mélyére ások, egyre empatikusabb, elfogadóbb vagyok az emberekkel szemben is.
hirdetés

Vagyis a szakmád a pszichológusod?
L. R.: Gyakran gondolok arra, hogy ha nem találok rá a szakmámra, mennyi minden maradna bennem. És hány olyan ember szaladgál a világban, aki elnyomja önmagában ezt a sok érzést? Tényleg olyan ez, mint egy terápia, és néha picit nekem is beleszakad a szívem a szereplőim sorsába, ami jó érzés, mert belőlem is kijön egy csomó minden.

Ezért is vállalsz szerepeket olyan sok helyen?
L. R.: Igazából családra vágynék, egy olyan társulatra, ahol hosszú távon lehetne gondolkodni úgy, hogy közben megmaradna a szabadságom is. Keresem, kutatom azokat az embereket, akikkel egyre jár az agyunk, de egyelőre nem merülhet fel az a kérdés, hogy elvállalok-e egy szerepet, hiszen örülök, hogy van munkám. Ha van egy lehetőség, megragadom, és rettenetesen élvezem, hogy sokféle alkotóművésszel találkozhatok közben. De a színházcsinálást mindenképpen csak társulatban tudom elképzelni, a szabadúszás talán egy későbbi fázisa lehetne a művészi és emberi létemnek, amikor már tudom, ki vagyok és tudom képviselni saját magamat.

A színházadban most bizonytalanná vált a helyzet az igazgatóváltás miatt.
L. R.: Egyelőre nem tudunk semmi biztosat. Őze Áron tartott egy társulati ülést, ahol elmondta, bízik benne, hogy az évad az eredeti tervek szerint megy le, és gördülékeny lesz az átadás-átvétel, de elméletileg bármi előfordulhat. Érdekes, hogy a színházban ennek ellenére nagyon jó a légkör, talán mert itt az embereket nagyon erős kötelék fűzi össze. Én sem érzem magamat nyugtalannak, pedig ha körülnézek, lenne okom az ijedtségre, hiszen arra, ami most történik, rámehet akár egy egész generáció. Pedig miért ne mi, a fiatalok határozzunk meg egy új irányt, akik még nem vagyunk semmiféle befolyás alatt?

Szükség is van a harcias gondolkodásra.
L. R.: Egyszerűen arról van szó, hogy a lehető legjobban akarom csinálni a dolgomat, és nem akarom, hogy ebben bárki megakadályozzon. És lehet, hogy néha mellényúlok, de a lényeg, hogy megkapjam az esélyt. Nincs idő arra, hogy olyanok befolyása alatt dolgozzunk, akik nem adják meg ezeket a lehetőségeket. Mert fontos, hogy felelősséggel beszéljünk a világról, az érzéseinkről, és eközben ne az legyen a cél, hogy betagozódjunk, hanem hogy megtaláljuk a saját utunkat.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor