Interjú
Ha nem vagy lendületben, beporosodsz
2015-01. szám / Pavlovics Ágota
A nemsokára hároméves Játékszín olyan hely, ahol az egyetlen állandó dolog a megújulás. A színház épületében újak a széksorok és a jegypénztár, a szellemiség és az előadások. Régi az igazgatói iroda, ám ajtaja fölött láthatatlan felirat lebeg: kerüld a rutint, mert abból reprodukció, reprodukcióból pedig unalom lesz. A színház igazgatójával, Németh Kristóffal beszélgettünk.
Nem könnyű időpontot egyeztetni Önnel, ugyanakkor hajszoltságnak nyoma sincs. Mindig barátságos és mosolygós, de most egyenesen ragyog.
N. K.: Az elfoglaltság nálam konstans, már kezdő színészként is így éltem. A Vígszínházban játszottam, de közben a színművészeti egyetem rendező szakára jártam. Amikor például Ugo Betti Bűntény a Kecskeszigeten című darabjának főszerepét játszottam a Budapesti Kamaraszínházban, hajnalban keltem, mert a Star FM rádió reggeli műsorában ébresztettem a hallgatókat, napközben pedig a Barátok közt sorozatban forgattam. Amikor a gödöllői Művelődési Ház igazgatója lettem, megtanultam a közgazdaságtan csínját-bínját, kommunikációs céget alapítottam és vezettem, persze továbbra is szerepeltem a Barátok közt-ben. Aztán jött a családalapítás, majd 2007-ben megszületett a fiam. Közben a Budapesti Kamraszínház tagjaként számos fantasztikus szerepet eljátszhattam, és tíz évig vezettem műsort a Klubrádióban. És a legnagyobb kihívás csak ezután jött, nagyjából egy időben szűnt meg a munkám a Barátok közt-ben, és a Klubrádióban, valamint ekkor zárt be a színházam. Szerencsére mindig apukám tanácsa szerint éltem, aki azt mondta: mindig állj több lábon! Ezért aztán a munkámban bekövetkezett változások soha nem jelentettek tartós problémát. 2012 óta pedig egyértelműen két főszereplője van az életemnek, Lőrinc fiam és a Játékszín. Komoly sikernek tartom, hogy a kisfiam édesanyjával példaértékű a kapcsolatom, Lócit közösen neveljük, és minden őt érintő dolgot megbeszélünk a volt feleségemmel. A munkámban a társaimmal a magunk főnökei vagyunk. Nem tagadom, ambiciózus vagyok, mindig az hajt, hogy alkotói folyamatokban vegyek részt. A színházcsinálás pedig összművészeti feladat.
Amióta a Játékszín igazgatója, kevesebbet játszik. Színészként melyik szerepében érezte magát legjobban a közelmúltban?
N. K.: Szenvedélyesen szeretek krimiben játszani, úgyhogy a Játékszínben Agatha Christie És már senki sem (korábbi címe: Tíz kicsi néger) című darabjában, valamint a Gyilkosság telefonhívásra című darabban nagyon szeretek játszani. Utóbbi a Rózsavölgyi Szalonban van műsoron. Igyekszem nem túltengeni a saját színházunkban és szerencsére bőven kapok felkérést más színházaktól, így tele a naptáram.
Decemberben több bemutató is volt a Játékszínben, hogy sikerültek?
N. K.: Tenyerén hordoz bennünket az isten. Decemberben mutattuk be Ken Ludwig Primadonnák című komédiáját, Szirtes Tamás rendezésében. A két főszereplő Szente Vajk és Nagy Sándor. A darab hősei Shakespeare ihlette modern figurák, a cselekményt pedig a Vízkereszt, vagy amit akartok című kettős játékának hangulata szövi át. A bohózat erős eleme a tánc, ami elszánt gyakorlást igényelt mindannyiunktól. Minden előadás előtt táncpróbát tartunk, hogy tökéletes legyen a produkciónk. Nem mellékesen, közel négytucat ruhaváltás van a darabban. A jó vígjátéki elemek szinte mindegyike megjelenik benne, remek ízléssel készült előadás, nem olcsó komédiázás. Az előadást színházi fricska zárja, egy igazi Shakespeare-jelenet, amivel azt sugalljuk, ha éppen ez lenne a feladat, azt is remekül megoldanánk. A darabot imádja a közönség, „standing ovation”-nel búcsúzunk esténként. Másik premierünk a Gombóc Artúr, a nagy utazó. Csukás István a kedvünkért darabot írt a meséjéből. A zenét Szitha Miklósnak és a most 15 éves Talamba ütőegyüttesnek köszönhetjük. Gombóc Artúr sok gyerek kedvence, a mi előadásunkban Vida Péter alakításában kelt életre. A darabot Zsurzs Kati rendezte. Az előadás parádés, vetítés, maszkos ruhák, hatalmas díszletek kápráztatják el a gyerekeket. A darab zenéje remek, ha|marosan CD készül belőle.
Az igényes szórakoztatás mellett a Bányavirággal megkezdett vonal is folytatódni látszik. A Szeretik a banánt, elvtársak? című Székely Csaba-monodrámára gondolok.
N. K.: Nem csak egyfelé haladunk, ez a darab is eltér a színház szokásos repertoárjától. Székely Csaba monodrámáját egy fesztiválon láttam, az előadás után rögtön odamentem Sebestyén Abához, és azt mondtam neki, ez nekem kell. A darabot a szerző eredetileg a BBC rádiós hangjáték pályázatára írta, ahol 2009-ben elnyerte a Legjobb európai dráma címet, 2013-ban pedig a brit Írószövetség Imison-díját. Ez az előadás olyan, amelyet nézve sokat nevetünk, de olykor keserű könnyeket is hullatunk. A Bánya-trilógia a rendszerváltás utáni erdélyi falu életéről beszél, ezzel szemben a Szeretik a banánt, elvtársak?-ban a Ceausescu-éra jelenik meg, városi közegben. Ráadásul egy értelmi fogyatékos férfi optikáján keresztül ismerkedünk meg a rendszerrel, aki a családja történetének elmesélésével mutatja meg ezt a dicstelen korszakot. A darabot Sorin Militaru rendezte, az előadást a Yorick Stúdióval közösen hoztuk létre.
A Bányavirágra lehetetlen jegyet kapni, de a többi előadásukra sem könnyű. Háromszáznál kevesebb néző fér be a Játékszín nézőterére, hogyan kívánják növelni a játéklehetőségek számát?
N. K.: Elmondhatatlan öröm számunkra, hogy telt házasak az előadásaink. Százezer néző fordul meg nálunk ebben az évadban, ami a lassan 104 éves színház történetében nézőrekord. Márciusban 45 előadásunk lesz, ami, figyelembe véve, hogy egyetlen játszóhelyünk van, igen szép szám. Hétvégeken duplázni fogunk és délután 3 órakor is fogunk játszani. Folyamatosan teszteljük a közönségünket, a környező kerületek lakóit, és úgy látjuk, van rá igény, különösen a nyugdíjasok körében, akik nem szeretnek este későn hazamenni. A nyarat is kihasználjuk, vidéken játszunk, további lehetőség a koprodukció, például a Zikkurat Színpadi Ügynökséggel és a Békéscsabai Jókai Színházzal közösen csináltuk meg az Illés zenekarról szóló zenés előadást …Tied a világ! címmel. Megjegyzem, ez az előadásunk is eltér a fősodortól, a műfaj is innováció, és a szereplők is elütnek a szokásostól.
A színház részeként működő Művészbejáró kávézóban közönségtalálkozókat is szerveznek, milyen a fogadtatásuk?
N. K.: Például Aba előadásai után Lőkös Ildikó, a Játékszín dramaturgja beszélget a főszereplő mellett szakmabeliekkel és a közönséggel. Vendégünk volt már Radnóti Zsuzsa, Csonka András és a szerző, Székely Csaba is. A nézők igénye alaposan meghaladja a lehetőségeinket, a 9 órakor kezdődő közönségtalálkozókra 80-100 ember fér be, és ennél jóval többen szeretnének részt venni.
Az évad végéig még egy bemutatójuk lesz, Noel Coward Vidám kísértete. Mit tudhatunk előzetesen az előadásról?
N. K.: Az 1940-es években az angol kritika a legszellemesebb vígjátéknak tartotta a darabot, amelyet 1971-es vígszínházi bemutatója óta számos alkalommal állítottak színpadra. Mi májusban Böhm György rendezésében mutatjuk be. Ebben a kitűnő komédiában, ami két óra folyamatos nevetést ígér, fog először együtt játszani Pásztor Erzsi és Gálvölgyi János. A méltán rendkívül népszerű Hernádi Judit és Andai Györgyi mellett Liptai Claudia és Murányi Tünde is játszik majd a darabban, valamint újra találkozhat a közönségünk Szőlőskei Tímeával és Dózsa Zoltánnal is. | hirdetés
 |
|
Amikor elindultak, határozott szándéka volt, hogy minél több kollégának kínáljon munkát. Úgy tűnik, sikerült.
N. K.: A Budapesti Kamaraszínház megszűnése után sok kollégámnak volt szüksége munkára, és örültem, ha tudtam nekik adni. Ma a Játékszín száz család megélhetését biztosítja, amire nagyon büszke vagyok. Nálunk tényleg nemcsak a szavak szintjén igaz, hogy megbecsüljük a munkatársainkat, nemcsak a színészeket és rendezőket, hanem a jegyszedőt, fodrászt, öltöztetőt és még hosszan sorolhatnám, vagyis azokat a háttérembereket, akik nélkül nem boldogulnánk. Munkájuk jelentőségét a legfrappánsabban Kishonti Ildikó, kiváló kolléganőm fogalmazta meg, aki azt mondta: háttér nélkül nincs előtér.
Ami a háttérszakmák művelőit illeti, mások mellett a Játékszín színpadmestere is díjat kapott 2014-ben.
N. K.: A Magyar Teátrumi Társaság tagszínházainak képviselői már öt éve ünneplik gálaműsorral és díjátadóval a színházi háttérszakmákat. Büszkék vagyunk rá, hogy kollégáink, Krsztovics Sándor színpadmester és helyettese, Imre József is megkapta az ezer euróval járó díjat. Még egy kicsit a díjaknál maradva, 2012-ben jó barátunk, a Budapesti Kamaraszínház színészének emlékére társulatunk létrehozta a Kránitz Lajos-díjat. Az elismerést 2013-ban Erdélyi Tímea az Acélmagnóliákban nyújtott kiemelkedő alakításáért, tavaly pedig Andai Györgyi művésznő a Nyolc nőben nyújtott kitűnő alakításáért kapta meg.
A színház széksorait kicserélték, körút felőli portálja mögött elegáns jegyirodát alakítottak ki. Nyilván itt sem a hagyományos gyakorlatot követték, mi benne a csavar?
N. K.: A nézők kényelme elsőrendű szempont volt számunkra, ezért volt prioritása a széksorok cseréjének. Szintén a színházszerető nézők kényelmét szeretnénk szolgálni azzal, hogy tavaly ősszel megnyitottuk európai szintű nemzetközi jegypénztárunkat, ahol – Magyarországon először – a többi hazai teátrum előadásaira is kínálunk jegyeket. Ezenkívül külföldi színházak jegyeit is árusítjuk. Úgy látjuk, hogy a budapestiek hamar megismerték, és használják is szolgáltatásunkat, mert teljes kapacitással működik az iroda. A jegyiroda mögött kialakított shopban ajándéktárgyakat is vásárolhatnak a Játékszín vendégei. Amint látja, az igazgatói irodára nem költöttünk, minden úgy maradt, ahogy átvettük a színházat. De ez nem baj, hiszen sokkal fontosabb volt például a színház akadálymentesítése. Igyekszünk, hogy minden visszaforgatható fillér a fejlődést szolgálja.
Rövid idő alatt elismerésre méltó sikereket értek el, mit gondol, minek köszönhetően?
N. K.: Meggyőződésem, ha az ember nem mozdul, beporosodik. Észre sem veszi, de megtörténik. Ezért folyton újításokon töröm a fejemet. Csak a folyamatos megújulás a lehetséges út számunkra. Állandóan gyűjtjük az információkat, érdekel bennünket a hozzánk látogató nézők, a szervezőink, jegyárusítóink véleménye, tapasztalata. Figyeljük a versenytársainkat is. Azt is gondolom, hogy különleges társulat a miénk. Nálunk például a premierek utáni koccintásokon kívül tilos az alkohol. Jó érzés látni, hogy a kollégáim a testükre is figyelnek. Sportos csapat vagyunk. Rendszeresen összefutunk és sportolunk. Felemelő élményekkel gazdagodunk, amikor például a kisfiam, Lóci és én együtt futunk a kollégákkal, fogjuk egy vak és egy siket futó kezét, előttünk pedig egy kerekes székes versenyző igyekszik teljesíteni a távot. Az én életem is egészen új mederbe terelődött, amióta ősszel a kisfiam iskolás lett. Lóci úszni is tanul, én viszem őt az uszodába, ahol én is úszom. Persze a fizikai fittség kevés lenne, szellemi és lelki közösség vagyunk, egyébként nem tudnánk egy húron pendülni, és nem értük volna el a majdnem lehetetlent. De elértük, és már Játékszín-bébikkel is gyarapodtunk. Megszületett Dózsa Zoli kollégánk második kislánya, Horváth Lili pedig harmadik gyerekével várandós, hamarosan szülni fog.
Úgy tudom, a színházi gyerekek és barátaik tesztelték a Gombóc Artúrt.
N. K.: A mi gyerekeinken kívül a kerületben lakó rászoruló gyerekeket hívtuk meg tesztközönségnek. Ezer gyereket láttunk vendégül egy előadásra, és persze mikuláscsomaggal is megajándékoztuk őket. A társadalmi felelősségvállalást a legfontosabb feladataink között tartjuk számon. Voltunk már takarítani a Nyugati téren, ahova Süsü sárkány is elkísért bennünket. Rendszeresen részt veszünk a McDonald’s McHappy Dayen, hogy az éttermekben személyes jelenlétükkel hívjuk fel a figyelmet arra az akcióra, melynek célja, hogy adományokat gyűjtsön a súlyosan beteg gyerekek gyógyulását segítő budapesti és miskolci Ronald Házak számára.
Nemcsak az uszodában, láthatóan a szárazföldön is lubickol a helyzetében, kifogyhatatlan az ötletekből. Hogyan inspirálódik?
N. K.: Sok minden inspirál, de eszemben tartom Szirtes Tamás tanár úr tanácsát is, aki azt mondta: ha nem lesz új ötlete, menjen el egy másik színházba, és nézze meg, hogy ott mit csinálnak rosszul.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
