RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. november 17., szombat
Hortenzia, Gergő

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Öszzeállítás
Gyere, őrült!
2015-04. szám / Kovács Gellért

Régen kerekedett olyan izgatott örömünnep egy előzetes körül, mint amennyire lelkesen fo­gad­ták a filmrajongók az új, kétségtelenül eszeveszett látványokat ígérő Mad Max film be­ha­ran­go­zó­ját. A bemutató (május 21.) a nyakunkon, s hamarosan kiderül, hogy George Miller disztópikus sivárságban akciózó kulthőse milyen mutatványokra képes a teljes játékidőben. Addig is vegyük közelebbről szemügyre hősünket. Ki is ez a Max, s miért vagyunk még mindig oda érte?

A klasszikus trilógia

Mad Max (1979)
Néha onnan jönnek a fontos dolgok, ahonnan nem feltétlenül várnánk őket. Miller ugyanis ausztrál, mint ahogy filmje is az – s természetesen a címszerepet alakító, akkor még nagyjából ismeretlen, szép szemű, különös vibrálású fiatalembert is otthon találta. Mel Gibson ezzel a szereppel indult meg a világhír felé, maga a produkció pedig a sokszorosát termelte 400 ezer (ausztrál) dolláros költségvetésének. A Mad Max egyszerre western, brutális autós mozi és kiábrándult bosszúeposz. Minden eleme ismerős lehetett valahonnan, de ebben a pokoli mixben egészen különleges, semmihez se hasonlítható, rob­ba­nás­ve­szé­lyes elegyet alkotott. A furcsa járgányok, a rongyos, dé­mo­ni­kus alakok, a durva párharcok és kivégzések, valamint Brian May igencsak extra filmzenéje olyan káoszt teremtett a nagyvásznon, amelyre csakis tátott szájjal lehetett reagálni. Na és nyitni neki egy új fejezetet a mozitörténetben.

Mad Max 2 – Országúti harcos (1981)
Emelkedik a tét, a folytatás már 4,5 millióból készült – a filmbeli Auszt­ráliában azonban bekövetkezett a civilizáció szinte totális pusztulása. Max immáron nem magányos, van neki egy kutyája (az a neve, hogy Kutya), s ketten együtt kutatnak blökikaja, na meg üzemanyag után. A Mad Max 2 története is az olaj körül forog – van, aki finomítani akarja, s van, aki megszerezné. Ami pedig a minőségi apokalipszist illeti: a kocsik még mindig felfoghatatlan szörnyetegek, csakúgy, mint az emberek: tombol is az erőszak rendesen. Miller immáron egy világsikeres franchise apukájáként nézhetett magára: a második részt számtalan helyen bemutatták, ahol nem ismerték az elsőt, ott speciális nar­rá­ció­val egészítve ki a film nyitányát. Megalkuvásnak azonban itt még szinte nyoma sincs: a végeredmény ugyanolyan pesszimista, öntörvényű és durva, mondhatni, hű tudott maradni önmagához. Csak némileg epikusabb.

Mad Max 3 – Az Igazság Csarnokán innen és túl (1985)
A mi drága Maxünk megérkezett Hollywoodba – és ez meg is látszik a harmadik részen. Na meg a költségvetésen, ami 12 millióra rúgott (immáron amerikai dollárban). Bár mai szemmel már azért nem tűnik olyan tragikusnak, korrekt kalandfilmként ugyanis remekül működik, de az kétségtelen, hogy a trilógia záró darabja szinte köszönő vi­szony­ban sincs elődjei keménységével. Az akciók se olyan kegyetlenek, a hangulatba meg szépen, de biztosan beszivárog az, aminek eddig sem­mi keresnivalója se volt Mad Max univerzumában: a remény. May helyett Maurice Jarre írta a jóval barátságosabb score-t, Tina Turner személyében pedig egy igazi popsztárt s a díva elviselhető szí­nész­ke­dé­sén (és csodálatos kosztümjén) kívül egy kétségtelenül erős popdalt is kapott a film: a We Don’t Need Another Hero (Thunderdome), máig nagy barátja a rádióknak. A gyerekeké a jövő, harsogja a finálé – és bár szívesen egyetértünk az üzenettel, a másik szemünk azért erősen visszasírja a Mad Max első két részének könyörtelenségét.

Mad Max követői
Természetesen egy ilyen outsider fazon nem kerülheti el, hogy divatot csináljon. Bár az apokaliptikus hangvétel már Mad Max előtt is jelen volt a mozivásznon, Miller nagy dobása után időről időre előbukkantak hasonló próbálkozások. Voltak nagyon olcsó, kifejezetten VHS-re szánt vagy csak ebben a formátumban érvényes (mint például Patrick Swayze Puszta acél című borzalma 1987-ben), s voltak sokkal drágább produkciók is, melyek sokszor a fantasy műfaját is behúzva, az autókat kifelejtve, de azért igen jellegzetesen nyúltak Maxtől. Kevin Costner kétszer is hősködött a pusztuló Földön: egyszer ugye abban a bizonyos, óriásit bukott Vízivilágban, aztán meg egyenesen ő volt A jövő hírnöke – ez se sikerült igazán emlékezetesre. Hosszasan sorolhatnánk a követőket, ám akár a borzalmas Tank Girl vagy a nézhető, de mégse telitalálat Éli könyve kerül szóba, igazán méltó örököst nehéz lenne Hollywoodban találni. Sokkal inkább Miller hazájában, ahol azért nagyon is érzik, hogy honfitársuk mibe is trafált bele annak idején. A filozofikus-kiábrándult vonal legutóbbi mocskos gyöngyszemét David Michôd szállította, aki az Országúti bosszúval mutatta meg, hogy az állatias világvégében még mindig az ausztrálok a legnagyobbak.

Mit várunk a Mad Max: A harag útjától?
A fent említett előzeteseket látva minimum azt, hogy kigúvad majd a szemünk. A pár hete a hetedik X-et is betöltő George Miller pedig nyilván karrierje késői újjáéledését is várja, hiszen (bár Az eastwicki boszorkányok egészen kiváló film, s a Táncoló talpak című megasikeres pingvines animációval Oscart is nyert) fenegyereksége okán túl sok nagy film nem kötődik a nevéhez. Mel Gibson ugye kimaradt a szórásból, egyrészt mert már túl öreg a szerephez, másfelől pedig ugye nem úgy őrült meg az idők folyamán, ahogy azt mindenki le tudná nyelni. De Tom Hardy, akinek gyermekkori kutyáját Mad Maxnek hívták egyébként, egészen biztosan vagány lesz – látszik ez a trailerből is, na meg maga a színész is roppant elégedett. Ő már ugyanis megtekintette a filmet, s gyorsan alá is írt még három folytatásra. Pedig nem volt könnyű végigszáguldani a harag útján. A munkálatok több éve tartanak, a forgatást – mely Ausztráliában és Namíbiában zajlott – Charlize Theron például szívből utálta, állítólag élete legnehezebb próbatétele volt, s ha előre tudja, mi vár rá, ő bizony bolond lett volna elvállalni. Bár néhány hónapja még azt suttogták stúdiókörökben, odafent nincsenek elájulva a végeredménytől, mára már csakis szu­per­la­tí­vu­szok­ban hajlandóak hangot adni véleményüknek. Miller mindenesetre nem vagy csak alig használt számítógépes effektusokat, tehát, ha minden igaz, legrosszabb esetben is egy igen izmos kaszkadőrmozi várhat ránk a multiplexekben.

hirdetés



















vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor