RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. június 21., csütörtök
Alajos, Leila

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„Addig játszom, amíg jól érzem magam tőle”
2018-03. szám / Jónás Ágnes

Gáspár Sándor megkerülhetetlen név a magyar színházi és filmes szakmában. A Kossuth-díjas, Érdemes művész öt éve tagja a székesfehérvári Vörösmarty Színháznak, ahol olyan előa­dá­sok­ban szerepelt, mint például a Lear király, a Mesterkurzus, az Őfelsége komédiása és A velencei
kalmár. Április 7-én az ő főszereplésével mutatják be a világhírű Murakami Haruki regényén alapuló, Kafka a tengerparton című darabot, mely egyben európai ősbemutató. A színész a japán szerző különleges vi­lá­gá­ról és legújabb filmszerepéről is beszélt a lapunknak adott interjúban.

Murakami Haruki könyveit világszerte olvassák, magát a szerzőt pedig markáns kultusz veszi körül. Milyen stílusjegyeket hordoz magán a Kafka a tengerparton című regény?
G. S.: A szerző a saját írói világát mágikus realizmusnak nevezi. Asz­szo­ciatív, szimbolikus, metaforikus stílusvilág jellemzi, ugyanakkor rendkívül reálisan játszik a térrel és az idővel, amelyből aztán létrejön egy csodás emberi történet. A cselekmény két, minden átfedésük el­le­né­re teljesen soha össze nem érő szálból szövődik. Az egyik a tizenöt éves tokiói gimnazista, Tamura Kafkáé, aki megszökik otthonról, és meg­pró­bál­ja felkutatni egy régi háború eseményeinek az okait. A má­sik szál egy analfabéta, a macskák nyelvén értő hatvanéves Nakatáé, az ő életét követheti végig az olvasó egészen a haláláig.

Tehát az elmúlás és a múlttal való szembenézés a történet két legfontosabb pillére.
G. S.: És az időtlenség, mely a végletekkel és annak összes árnyalatával úgy kínálja magát, mint egy pókháló. A könyv – és reméljük, hogy az előadás is – magába szippant, lehetőséget ad újabbnál újabb összefüggések felfedezésére. Minél többször olvassa az ember, rendre megdöbben azon, hogy mennyire más fonalát kapja el a történetnek, mint első olvasáskor. Ebből a rendkívül gazdag, hatszázkilencven oldalas regényből egy híres amerikai rendező-dramaturg, Frank Galati készített egy európai mércével is elfogadható hosszúságú színpadi adaptációt. Remélem, hogy az Amerikában tíz évvel ezelőtt hangos sikert aratott változat most majd meghódítja Európát, azon belül is a székesfehérvári Vörösmarty Színházat is, és élvezetes, emlékezetes estét nyújt a közönségnek.

Nakata megformálását illetően mi adta önnek a legnagyobb kihívást?
G. S.: Szerethetővé tenni ennek a hatvanéves férfinek a figuráját a Haruki-féle egyszerű, lényegre törő, gyermekien tiszta fogalmazással.

Öt éve tagja a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának, de rendszeresen lép fel budapesti szín­há­zak­ban is. Gyakorlatilag szinte nincs olyan teátrum, ahol ne játszott volna a közel négy évtizedes pá­lya­futása során.
G. S.: Ez csak mostanában, a Székesfehérváron töltött évek alatt tudatosult bennem. Az egész életemet Budapesten töltöttem, a mai napig imádok a fővárosban játszani, csak hát most jóval többet kell utaznom, mint amikor a belvárosban éltem. A székesfehérvári Vörösmarty Színház is nagyon a szívemhez nőtt, mert egyrészt van annak valami különleges romantikája annak, hogy a térségben csupán egyetlen színház működik, másrészt az a szellemi közeg, elképzelés és ízlés van jelen, ami néhány évvel ezelőtt az Új Színház vezetését is jellemezte (amit aztán végül 2011-ben gyakorlatilag menesztett az önkormányzat). Nagyon el vagyok kényeztetve, csupa izgalmas feladatot, remek szerepeket kapok, például a Mes­ter­kur­zus című, Cserhalmi György rendezte darabban eljátszhattam Sztálint, az Őfelsége komédiásában Moliére-t, A velencei kalmárban Antoniót. Ha kiteszem a lábam a színház épületéből, és végigsétálok a korzón, vagy elballagok a piacra, a pestinél is töményebb szeretet vesz körbe. Mivel a városnak csupán egyetlen színháza van, a színház iránti igény sokkal karakteresebben érződik a helyieken.

Ez év elején Alföldi Róbert rendezésében mutatta be a Centrál Színház Ibsen fájdalmasan keserű darabját, a Kísérteteket, melyben elfojtások és hazugságok buknak felszínre, s amelyben testvérével, Gáspár Tiborral játszik, a női főszerepet pedig Básti Juli alakítja. A testvére véleménye irányadó az ön számára?
G. S.: Természetesen. Tiborral napi kapcsolatban vagyunk, pontosan tudjuk, hogy milyen darabot próbál épp a másik, hol forgat, mikor lesz a premier. Közös izgalomban élünk, őszinte érdeklődéssel követjük egymás mindennapjait. A Kísértetekben együtt játszani nagy ajándék számomra, szívesen vállaltam a közös munkát.
hirdetés


Még mindig akkora lelkesedéssel tekint a színészmesterségre, mint a kezdetekkor?
G. S.: Ha ezt a hivatást kényszerből kellene űznöm, az lenne számomra a legnagyobb büntetés. Addig játszom, amíg jól érzem magam tőle. Eltelt közel negyven év, de a lelkesedésem nem hagyott alább. Még mindig szenvedélyesen szeretem a színpadot.

Ön olyan színész, aki könnyedén lefejti magáról a karaktert az előadásokat követően – gondolok itt például az Egy őrült naplója című monodráma Popriscsinjére –, vagy kell némi „regenerálódás” ahhoz, hogy visszakapcsolódjon a civil életbe?
G. S.: Irtózatosan nagy kihívás volt Popriscsin bőrébe bújni, óriási szellemi, fizikai és lelki meló volt, de sosem ragadtam benne, nem vittem magammal előadás után. Mindig megmosolygom azokat a kollégákat, akik belerendülnek a saját alakításukba, és kvázi mártírként, a saját fájdalmuktól elérzékenyülve jönnek ki a tapsrendre. Én azt vallom, hogy nekünk, színházcsinálóknak nem szabad túlmisztifikálnunk a sze­re­pün­ket. Ha a színpadon megtörténik az őrület, akkor kész, nincs már mit tovább vinni. Ez a színésznek megnyugvást kell adjon, hiszen már nem cipeli tovább az szereppel járó „terhet”.

Március 8-tól a filmvásznon is láthatjuk – Sándor Pál új, Vándorszínészek című filmjében, pontosabban road movie-jában kapott szerepet; a vándorszínészek vezetőjét alakítja, s olyan kollégákkal dolgozott együtt, mint például Hegedűs D. Géza, Mohai Tamás, Martinovics Dorina, ifj. Vidnyánszky Attila vagy Rudolf Péter.
G. S.: Bármennyire is próbáljuk meghatározni ennek a filmnek műfaját, bajba kerülünk, tudniillik egy olyan filmcsináló kezei között született meg, mint Sándor Pál. Az ő művészete rendkívül egyedi, ezért roppant nehéz őt belegyömöszölni bármiféle skatulyába. A Vándorszínészek valóban egy romantikus elemekkel, humorral és iróniával átszőtt, az 1800-as évek első felében játszódó kosztümös road movie, de senki ne keresse benne a történelmi hűséget, hiszen ott van benne Sándor Pál szabadsága, aki – többi filmjéhez hasonlóan – ezúttal is egy mikroközösség mindennapjaiba enged bepillantást, melynek tagjait egy közös mánia, vágy tartja össze. Ebben a kis csapatban megmutatkozik mindaz az emberi nagyság és kis­sze­rűség, bonyolultság, ami egyébként a mindennapi életből is ismerős lehet. A történet szerint a ván­dor­szí­né­szek utazásaik során egy fiatal, bujdosó katonát fogadnak be a társulatba, ezért a fejük felett folyton ott lebeg a veszély: ha a szökött katonát elkapják, akkor nemcsak őt, hanem azokat is kivégezhetik, akik bújtatják. A veszélyekkel terhelt helyzet közben persze élik az életüket, mániákusan szeretnének kő­szín­ház­ba, műértő közönség elé kerülni Pest-Budára – ennek a törekvésnek az útját látjuk egy szer­teá­ga­zó, árulással, szerelemmel, barátsággal fűszerezett történetben, ami reményeim szerint nagyon szerethető. Én egyébként mindig bajban vagyok, amikor olyan filmről kell beszélnem, amelyben játszom, ugyanis nem nagyon tudom magamat kívülről nézni. Elsősorban a közönség reakciója szokott érdekelni. Hosszú időnek kell eltelnie, mire meg tudom nézni a teljes alkotást, és rá tudok csodálkozni a saját jelenlétemre, já­té­komra.

Manapság divat lett jelen lenni a közösségi oldalakon, az önmarketing a virágkorát éli. Számít, hogy egy színésznek mennyi követője van? Befolyásolhatja egy adott előadás nézettségét, hogy például ön mennyire enged bepillantást a privát szférájába?
G. S.: Nagyban befolyásolja, de engem a közszereplés egy kicsit sem vonz. Eszembe sem jut, hogy közösségi oldalakra fotókat töltsek fel magamról, hogy közzétegyem a gondolataimat, vagy szelfiket küldözgessek szerkesztőségekbe. Azzal én is tisztában vagyok, hogy a világ elképesztően pörgős lett, és aki nem látható rendszeresen a televízió képernyőjén vagy az újságok címlapján, azt a közönség hamar elfelejti. Nekem ilyen szempontból nagyon nagy szerencsém volt, mert a Csapd le csacsi! című filmtől kezdve a Koltai Róbert-filmeken át egészen az Üvegtigrisig csupa olyan filmekben szerepelhettem, amiket rengeteg néző látott, s amik által talán nyomot hagytam az emberek emlékezetében.




vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor