RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. november 16., péntek
Ödön

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Hihetetlennek tűnik
2018-03. szám / Bóta Gábor

Gálvölgyi János a Játékszín Mennyei hang című új produkciójában egy öregedő angol ripacsot alakít majd. Amúgy pedig május 26-án lesz hetvenéves.

Úgy tudom, hogy eredetileg nem ezt a darabot akartátok bemutatni.
G. J.: A Jó estét, Mr. Green! című darabot akartuk bemutatni, már körülbelül négy vagy öt évvel ezelőtt. Mindig egyeztetési gondok voltak, vagy nekem nem jött össze, vagy a kiválasztott partnernek. De aztán azóta Székhelyi Józseffel játsszák a Belvárosi Színházban. Úgy volt, hogy csak Veresegyházán adják, ezért úgy éreztem, nem lenne fair dolog, ha erre a produkcióra ráhúznánk a mi előadásunkat. Az biztos volt, hogy Szemenyei János lesz a partnerem. Nem ismertem őt sze­mé­lye­sen, most találkoztunk először a plakátfotózáson, de nézőként az Egy nyári éj mosolyában láttam a Centrál Színházban, és elájultam attól, hogyan tud énekelni ez a fiú, és csupa csodát hallottam róla. Bagó Berci rendezi az előadást, akivel mi nagyon jól dolgoztunk együtt a Mária főhadnagy próbáin. Miután kiesett a Mr. Green, olyan darabot kezdtünk keresni, amiben Szemenyei és én játszhatunk, és Bagó rendezi. Így jött a Mennyei hang, Peter Quilter vígjátéka. Szemenyei jól énekel, én kevésbé, de egyikünk se játszhatja a darab női főszerepét, így került a képbe Bánsági Ildikó.

Egy ismert film színpadi verziójáról van szó.
G. J.: Két filmváltozata is van, az egyik a Meryl Streeppel, és van egy másik is. A darab nem egyezik a filmekkel.

De azért, gondolom, az alap sztori ugyanaz, hogy van egy nő, aki abszolút nem tud énekelni, bizonyos ideig csak zárt körben mutogatja magát, aztán egyszer csak a Carnegie Hallban akar fellépni.
G. J.: És megy is oda, ráadásul a New York-i Filharmonikusok kísérik. A filmen Hugh Grant alakítja a férjét, akit viszont most én játszom, ő egy öregedő, angol ripacs színész. A rádióban Sebestyén Jánosnak volt egy műsora, amiben sokat működtem közre, egyszer behozott a stúdióba egy lemezt, és akkor hallottam először ezt a nőt, Florence Foster Jenkinst énekelni. Amikor gondolkoztam róla, Uhrin Benedek jutott az eszembe. A fiatalok csináltak ebből a szegény öregből sztárt. Annak idején csináltam belőle paródiát, és aztán egy Napkelte műsorban találkoztam vele, összehoztak minket. Ő elmondta, hogy nagyon jólesett neki a paródia. Megsajnáltam, mert kiderült, azért vállalt már csak fellépéseket, hogy a beteg fiát eltartsa.

Netán ő is tisztában volt vele, hogy nem tud énekelni?
G. J.: Hát nézd, Gábor, ha te elkezdesz infernálisan balettozni, de egyre nagyobb sikered van, és elmegy a híre, hogy úgy balettozol, hogy az óriási, hát valamennyire csak el fogod hinni, ha sokan mondjuk. Vagy esetleg van annyi önkontrollod, hogy mégsem. Gyakran nem tudjuk, hogy milyen, amit csinálunk, mert a taps általában visszaigazol minket. De az éneklés azért mérhető dolog. Az a szép a darabban, hogy egyszerre kineveted és sajnálod ezt a nőt. Szerintem legalább is akkor jó az előadás.

Tudja, hogy dilettáns?
G. J.: Szerintem ő nem tudja. Ha gratuláló leveleket, rózsacsokrokat kapsz a kor nagyságaitól, például Cole Portertől, ha utaznak, mennek utánad, és ott vannak a koncertjeiden, tényleg elhiszed, hogy valamit tudsz.

De ő állítólag pénzelte a művészeket, azért azt sejthette, ha nem lenne ilyen dúsgazdag, akkor nincs ekkora ünneplés.
G. A New Yorki Filharmonikusok biztosan nem szakmai alázatból kísérték őt, de hát a rajongóit nem pénzelte. Miközben ez a nő az Éj királynője áriáját úgy énekli, hogy azt nem lehet elmondani.
hirdetés

A neten ott a hangfelvétel, bárki meghallgathatja.
G. J.: Nem tudom elképzelni, hogy valaki nem hallja, hogy az milyen, ha nem teljesen zenei analfabéta.

De nyilván meg lehet ezt ideologizálni, ahogy rendszerint az áltehetségkutató műsorok győztesei is elhiszik, hogy valami nagy dolgot műveltek. Valakik lettek azáltal, hogy nyertek.
G. J.: Persze, de hát azért valami szakmai kritérium ezekben a műsorokban is van, ha nagyon hamisan énekelnek, akkor nem nyernek. De attól, hogy kiénekelnek hangokat, még lehetnek rosszak vagy ér­dek­telenek.

Nem lehet, hogy Uhrin koncertjeit sokan egyszerűen egy performansznak, jó bulinak tartották, azt gon­dol­ták, hogy ez már olyan rossz, hogy jó.
G. J.. Ezt mondom én is, hogy ez már olyan rossz, hogy jó. Csak az lehet, ahogy a nő esetében is így lehetett, hogy azt mondták, nézzük meg, hogy ma mit fog produkálni az Éj királynőjéből vagy a Toscából.

Komédia ez a darab?
G. J.: Én úgy fogom fel az egész jelenséget, mint egy tragikomédiát. Szemenyei játssza a botcsinálta énekesnő zongorakísérőjét, aki nehezen megy bele ebbe az egészbe, mert nem hisz a fülének, hogy ilyen lehetséges. Aztán egyszer csak megkedveli a nőt, mert vannak olyan tulajdonságai, amik szeretetre mél­tók. Én pedig azt a férjét játszom, aki úgy gondolja, hogy ez sokkal jobb buli, mint Angliában harmadrangú színésznek lenni, vidéki Shakespeare-előadásokban az ajtónállót alakítani.

Elárulható valami a születésnapodról?
G. J.: Nem tudom még pontosan, hogy mi lesz. Én magam is részt vettem Gobbi Hilda hetvenedik születésnapján, az egy monstre műsor volt. Hilda fotelban ült, előtte egy üveg whisky, hamutartó, cigaretta, és bejött a magyar színház krémje, köszöntötték. Én az egész hetven évvel úgy vagyok, hogy hihetetlennek tűnik. Három kerek számról van szó, mert 1995. május 25-én léptem föl először hivatalosan a Madách Színházban, tehát 25 évvel ezelőtt, a Cabaret című musicalben, Garas Dezső helyett. Amúgy pedig május 26-án születtem. És 1968 júniusában volt a Ki mit tud?, ami elindított a pályán. Ötven éve vagyok a pályán, huszonöt éve a Madách Színházban. Februárban játszottam ott legutóbb a Fur­csa pár­ban. Felhívott a művészeti titkárunk, és mondta, hogy művész úr, Pécsett, a POSZT-on lenne Furcsa pár, június 7-én... Úgyhogy van nekem ez a 70, 50, 25. Nagyon szép számok.

Te nem akarsz olyan gálaestet, mint amilyet Gobbibak, Bodroginak és Törőcsiknek rendeztek?
G. J.: Én rontsam el a kollégák egy estéjét, hogy azt mondják nekik, a Gálvölgyi 70, van-e egy versük, amit elmondanának? Ennek szeretnék elébe menni azzal, hogy csinálnék egy estet, aminek a szü­le­tés­na­po­mon lenne a bemutatója, bár arról sem vagyok meggyőződve, hogy bárkit is érdekel az, hogy meg­szü­let­tem, játszottam, mit gondolok. De azért ennél valami többet kell csinálnom.



vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor