RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. május 26., vasárnap
Fülöp, Evelin

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„Szolgáljuk a múzsát és a közönséget”
2019-01. szám / Jónás Ágnes

Offenbach klasszikus, szerelmi viszonyokról és hatalomvágyról szóló nagyoperettje, a Kékszakáll egy éve fut nagy sikerrel Budapesti Operettszínházban. Főhőse egy gazdag, hiú és hataloméhes férfi, aki a feleségeit válogatott módszerekkel teszi el láb alól. A vállalati szférába helyezett,
humorral gazdagon fűszerezett adaptációt Székely Kriszta rendezte, a címszerepben váltott sze­reposz­tás­ban Boncsér Gergely és Vadász Zsolt szerepel. A szerep adta kihívásokról, operaszerepekről és a színház szakrális aspektusáról Vadász Zsoltot kérdeztük.

Milyen kihívást jelent számodra a Kékszakáll címszerepe és az Offen­bach-zene?
V. Zs.: Nagyon sok klasszikus hőst eljátszottam már, Kékszakáll eddigi pályám egyik legizgalmasabb karaktere. Ritkán adódik egy bon­vi­vánt játszó színész életében olyan lehetőség, amikor egy negatív tulajdonságokkal is rendelkező, összetett, groteszk karaktert kell meg­for­mál­nia. A Kékszakáll ilyen szerep, s igyekszem a lelkének minden oldalát megmutatni. A figurám rendkívül egoista, önző, mindenkin át­gá­zol­ni akaró, rosszindulatú, hiú és kissé naiv is. Az egyik legnagyobb kihívás, hogy miként tudom megmutatni, hogy mitől ilyen sérült ez a figura. Mert minden gonoszság és rosszindulat valamilyen lelki sé­rü­lés­ből és torzulásból fakad. Offenbach ritmusos, dallamos zenéje re­me­kül kifejezi azokat a komikus, már-már abszurd helyzeteket, ame­lyek­be a szereplők kerülnek, ugyanakkor a zenei anyag komoly kihívást is jelent, mert nem a jól ismert bonviván szólamok, sokkal inkább az operában megszokott hangzások jelennek meg.

Székely Kriszta rendező a prózai színház világából érkezett. Hogy jellemeznéd a közös munkát s az ő munkamódszerét?
V. Zs.: Annak ellenére, hogy Kriszta a prózai színház világából érkezett, nagyon jól érzi és érti a zenét. Az első próbán azt kérte tőlünk, hogy játsszunk el a Kékszakállból egy jelenetet úgy, ahogyan azt mi szeretnénk. Miközben mi játszottunk, ő jegyzetelt. Felírta, hogy milyenek a gesztusaink – ezekből, vagyis belőlünk, a mi belső világunkból, gesztusrendszerünkből kívánt dolgozni, vagyis nem külső, számunkra idegen dolgokat erőltetett ránk. Minden játék és szituáció belőlünk fakad, hozzánk hasonlóak lettek a figurák.

Minden szereppel igyekszel maximálisan azonosulni, de bizonyára volt olyan a repertoárodban, amelynek a bőrében már első alkalommal otthonosan mozogtál.
V. Zs.: Bármilyen szerepet is játszom, mindig az újdonság varázsával igyekszem azt átélni és eljátszani, azonban az Offenbach-operettek szerepei a maguk komplexitása miatt mindig rendkívüli izgalommal töltenek el. Ilyen volt a Budapesti Operettszínházban játszott Párizsi élet című operettben Frick ci­pész­le­gény szerepe és a Miskolcon, Halasi Imre rendezésében színre vitt Hoffmann meséi című operában Hoffmann.

Na igen, operaszerepeket is rendszeresen énekelsz. Azt mondják, hogy az opera olyan, mint a motorozás: az ember vagy elsőre megszereti, vagy egy életre elkerüli. Neked milyen volt az első „randevúd” az ope­rával?
V. Zs.: Mivel falun nőttem fel, nemigen nyílt lehetőségem eljutni a Magyar Állami Operaházba, de egyszer szerepelt az Ózdi Művelődési Központban a debreceni Csokonai Nemzeti Színház operaelőadása, a Bánk bán. Lenyűgöztek a hallott áriák, már gyerekként szerelmese lettem a műfajnak, olyannyira, hogy a születésnapjaimra rendszerint opera- és operettlemezeket kértem a szüleimtől, rajongtam a kor nagy tenoristáiért. Persze azért popzenét is hallgattam, de nem tettem éles különbséget a műfajok között, igazi mindenevő voltam.
hirdetés

Sok helyütt lehet olvasni, hogy a teológus pályát cserélted fel az éneklésre, a színészetre. Milyen okok álltak a döntésed mögött?
V. Zs.: A teológusi iskolát végeztem el, de a hivatást sosem gyakoroltam. Mindig is a színészet volt a szívem vágya, de szerintem ez is egyfajta szolgálat: szolgáljuk a múzsát és a közönséget.

Azért a színházban és a színjátszásban is van valamiféle szakralitás, nem?
V. Zs.: Hát, persze! A színész szolgál, és valami olyasmit tesz estéről estére, amivel másoknak örömöt, lelki megtisztulást szerez.

Mit élvezel még ebben a szolgálatban?
V. Zs.: Nagyon élvezem, hogy a saját érzéseimet és gondolataimat egy-egy szerepen, álarcon keresztül más-más élethelyzetben mutathatom meg, s hogy egy élet alatt számos karakterrel azonosulhatok.





vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor