RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. október 20., vasárnap
Vendel, Irén

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Férfi-nő játszmák, konvenciókat ledöntő szerelem
2019-05. szám / Jónás Ágnes

Fischl Mónika több mint két évtizede tagja a Budapesti Operettszínháznak, magának tudhatja az operettirodalom legjelentősebb primadonnaszerepeit, neve végérvényesen összeforrt a Csár­dás­ki­rály­nő Szilviájával – ezúttal a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon alakítja Szilviát Vidnyánszky
Attila rendezésében négy alkalommal, a Budapesti Nyári Fesztivál keretében, július 12-én és 13-án, va­la­mint augusztus 9-én és 10-én. Kálmán Imre örök érvényű darabjáról, kortárs üzenetéről beszélgettünk.

Valahol olvastam, hogy ötszáznál is többször játszottál a Csár­dás­ki­rály­nőben, különböző rendezésekben. Lehet neked még újat mondani ezzel a darabbal?
F. M.: Biztos vagyok benne, és vágyom is arra, hogy olyan ren­de­zők­kel dolgozzam, akik új aspektusait mutatják meg ennek a csodálatos darabnak. A legelső Csárdáskirálynőmet Halasi Imre rendezte 1999-ben, aztán játszottam Bécsben, majd Mörbischben, ahol Helmuth Lohner állította színpadra a darabot, ezt követően pedig Kerényi Miklós Gábor adaptációjában szerepeltem több ízben. Vidnyánszky Attila visszanyúl Gábor Andor humorral, öniróniával fűszerezett fordításához. A Monarchiát egy gramofon hivatott majd jelképezni, ami nagyon ér­de­kes színpadképet nyújt. Ráadásul régóta nem énekeltem ezt a vál­to­za­tot, izgalmas kihívásnak ígérkezik.

Kálmán Imre e műve egy nagyon kedves, cselszövéssel, kon­flik­tu­sok­kal és szerelemmel fűszerezett, szórakoztató történetet mesél el. De mi ennek a több mint százéves sztorinak a komolyabb üzenete, s mitől arathat évtizedek óta elsöprő sikert az előadás?
F. M.: A Csárdáskirálynő az első világháború árnyékában született, a bemutatóját sok minden nehezítette, mégis óriási siker volt, hiszen alkalmas volt arra, hogy javítsa a közhangulatot. Pontosan azt üzente, amire az adott pillanatban a legnagyobb szükség volt, hogy az élet szép, a világ egy nagyon jó hely, s hogy „itt a lét csak látszat, itt minden ember játszhat”. Mint minden operett, a Csárdáskirálynő is több szinten értelmezhető, és ha lerántjuk róla a szórakoztató réteget, akkor kiderül, hogy nagyon mai kérdéseket is felvet. A legnagyobb erőssége a történetnek, hogy örök érvényű dolgokról, emberi érzésekről, férfi-nő játszmákról beszél. Ugyanúgy aktuális ma, mint amennyire az lesz száz év múlva. Egy reménytelennek látszó szerelemről szól: Edvin herceg rajong Szilviáért, a pesti orfeumcsillagért, de arisztokrata családja ellenzi ezt a rangon aluli kapcsolatot. A szülők mindent elkövetnek, hogy fiukat visszacsalják Bécsbe, hogy ott a neki megfelelő hölgyet válasszák élettársául… Ez a történet jól párhuzamba állítható akár Harry herceg és Meghan Markle kapcsolatával is – évekkel ezelőtt megdöbbentette a brit királyi udvart, hogy a herceg egy olyan nővel szeretné összekötni életét, aki korábban színésznőként hollywoodi produkcióban szerepelt, s aki ráadásul amerikai.

Számodra mit üzen a darab?
F. M.: Hogy a szerelem képes a társadalmi konvenciók kőfalait ledönteni.
hirdetés

Ezt jól példázza, hogy Szilvia gyakorlatilag végigküzdi a csatát Edvin szerelméért, kettejük boldogságáért.
F. M.: Igen. A végsőkig harcol azért, hogy elérje, amire vágyik. Talán erősebben, mint Edvin.

Szerinted mi az a változás, ami miatt a fiatalok is egyre inkább beülnek operettekre?
F. M.: A Budapesti Operettszínház igyekszik korszerűen, a mai nézők számára is élvezetesen, ismert arcokkal, hiteles játékmóddal megtölteni a műfajt, ugyanakkor a hagyományőrzésre is törekszünk. Nagy szerepe van az egyre növekvő érdeklődésben annak, hogy a színházunk musicalt és operettet is játszik. A szereposztás keveredése döntő tényező, értem ezalatt, hogy a musicalsztárokra az operettekben is kíváncsiak. Egyre többen jönnek rá, hogy az operett nem avítt, hanem izgalmas, komplex műfaj, amit nem egy méterrel a színpad felett kell játszanunk, hanem a valódi érzelmek talaján, ugyanis így válik hitelessé és szerethetővé. Nagyon fontos, hogy az ének- és a tánctudás, valamint a színészi képességek körülbelül egyforma szinten legyenek meg az előadóművészben. Nekem például meg kellett tanulnom, hogy a prózai betéteknél a hangomat – ami a dalban magasabb lágéban szól – „le tudjam tenni”. A zenés előadások színészileg és lelkileg is ugyanúgy igénybe veszik az embert, mint a próza – egyszerre kell figyelni a díszletre, a zenekarra és a koreográfiára, vagyis úgy kell hitelesnek lenni estéről estére, hogy közben számos külső hatás ér.





vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor