RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. augusztus 19., hétfő
Huba

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„Hiszem, hogy mindig van reménysugár, amibe lehet kapaszkodni”
2019-05. szám / Jónás Ágnes

A Szentendrei Teátrum és Nyár a város több évtizedes múltra visszatekintő, legnagyobb kulturális rendezvénye. Igazi összművészeti fesztivál, amely a művészet valamennyi műfajában változatos programot kínál a városba érkezőknek és a helybelieknek. A július 5. és augusztus 11. között zajló
programsorozat háziasszonya ezúttal a Junior Prima-díjas Gubik Petra lesz, aki nemcsak arcát adja a rendezvényhez, hanem A hentes lánya című zenés monodrámát is bemutatja.

Az idei Szentendrei Teátrum és Nyár háziasszonya vagy. Milyen fela­da­tok­kal jár ez?
G. P.: Szívesen állok minden jó ügy mellé, s ha az arcom és a sze­mé­lyem összekapcsolódhat egy olyan minőségi kulturális rendezvénnyel, mint amilyen a Szentendrei Teátrum és Nyár, akkor azt nagyon meg­tisz­te­lőnek tartom. Különleges a helyzetem, mert nemcsak házi­asszo­nya és arca vagyok a fesztiválnak, hanem fel is lépek A hentes lánya című zenés monodrámával a Kölcsey Színpadon. Az előadás ze­jé­ért Nyitrai László, a szövegekért pedig Máthé Zsolt felel. Az ősbemutató rendezője Szokol Judit, az SZFE frissen végzett rendezőhallgatója. A produkció színpadra állításához Jurás Jenő Ne szakítson félbe című monodrámája adott inspirációt, a történet azonban nyolcvan szá­za­lék­ban a saját fantáziánk szüleménye, és ez az előadás az én dip­lo­ma­mun­kám, idén végzek ugyanis a Színház- és Filmművészeti Egyetem. Remélem, hogy különleges kis színfoltja lesz ez a darab az eddigi színészi pályafutásomnak és a Szentendrei Teátrum és Nyár prog­ram­so­ro­zatának.

Elképzelhetőnek tartod, hogy a monodrámát Szentendre után másutt is bemutassátok?
G. P.: Nem titkolt célom az előadás repertoáron tartása hosszú távon, már csak azért is, mert rendkívül aktuális témákat járunk körbe Nóra történetén keresztül. Szóba kerül az (ön)elfogadás és a kudarcok feldolgozása, a párkapcsolati dilemmák, a testsúllyal kapcsolatos problémák, és azok az elvárások is, amiknek korunk nőjének meg kell felelnie. Egy nagyon mai történettel, fajsúlyos kérdésekkel találhatják szembe magukat a nézők, melyeket sok humorral fűszerezünk, hiszen a célunk mégiscsak az, hogy a közönség feltöltődve, kedélyesen távozzon az előadás végén.

Rendkívül színes és gazdag a Szentendrei Teátrum és Nyár programpalettája. Mely programokat ajánlanád háziasszonyként az olvasók figyelmébe?
G. P.: Valóban rengeteg a program, mindegyik igazi kulturális csemege, de ha mégis ki kell emelnem néhányat, akkor szeretettel ajánlom a Becéző szavak című premiert, amely az Orlai Produkciós Irodával együttműködésben jön létre. Szentendrén vendégeskedik a Sztalker Csoport is: Vecsei H. Miklós új fordításában állítja színpadra ifj. Vidnyánszky Attila Shakespeare Vízkereszt, vagy igazából mindegy című vígjátékát. Szabó Kimmel Tamás a Széttépve című koncertszínházát hozza el, és rendhagyó operagálára is sor kerül június 29-én: a Co-Opera Szentendrén tartja születésnapját, és az 50 éves Szentendrei Teát­rum­mal közösen ünnepel.

Milyen szereptanulási technikáid vannak?
G. P.: Ha a megformálandó karakterem valós személy (mint például Frida Kahlo), akkor igyekszem a lehető legtöbb információt begyűjteni róla: filmeket nézek, magyar és angol nyelven elérhető szakirodalmat olvasok. Azt információk segítenek közel kerülni a szerepeimhez és a karaktereim mozgatórugóihoz, de nyilván magamból és a saját tapasztalataimból is dolgozom. Jelenleg három szerepre készülök: játszom ősztől a Once-ban a Madách Színházban, a már említett monodrámában Szentendrén, illetve a felújított Menyasszonytáncban a Budapesti Operettszínházban.
hirdetés

Mi könnyebb: egy órán keresztül egyedül lenni a színpadon, és így fenntartani a nézők figyelmét, vagy többekkel együtt dolgozni egy nagyszabású produkcióban?
G. P.: Egy adott társulattal közösen megalkotni valamit legalább annyira nehéz, mint egyedül állni a színpadon. Mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya.

Nem hittem volna, hogy ezt mondod, pont te, aki szinte mindig csapatban dolgozik – tizenkilenc éves korod óta vagy tagja a Békéscsabai Jókai Színháznak s állandó vendégművésze a Budapesti Ope­rett­szín­háznak.
G. P.: Dolgoztam már olyan produkciókban, aminek a létrejöttéhez több mint száz emberre volt szükség. Többen együtt játszani nagy felelősség, maximális alkalmazkodást és egymásra figyelést követel. Csak akkor tudsz haladni a saját szerepeddel, ha a másik jó passzokat ad, és fordítva. Persze a monodrámának is megvannak a maga nehézségei: ott a saját magam ritmusát kell figyelnem, magamra vagyok utalva. Egyébként, ha már a „társas játékról” beszélgetünk, egyre inkább azt veszem észre, hogy az embereknek manapság nincs idejük egymásra. Mindenki görcsösen próbál ragaszkodni a saját függetlenségéhez, mindenki önmegvalósít, magába mélyed, kergeti az álmait. Én is ezt teszem. Nincs ezzel baj, de fontos lenne figyelnünk egymásra, egy társulaton, előadáson belül a kollégákkal beszélgetni, megismerni a má­si­kat, kapcsolatokat ápolni, egyszóval tényleges csapatjátékosnak lenni.

És mindezt még tetézi az is, hogy gyakorlatilag okoskütyükön élő zombit nevel belőlünk a világ.
G. P.: Az életünk valóban tele van a digitális kultúra generálta ingerekkel. Hajlamosak vagyunk azonnal kezünkbe venni a telefont, ha pittyeg, és jelzi, hogy üzenet érkezett. Volt, hogy kijöttem a színházból, és arra lettem figyelmes, hogy a körülöttem sétáló emberek mind-mind az okostelefonjukat nézegetik. Rettenetesen kiábrándító volt! És persze aztán én is elővettem a saját telefonom, hiszen nekem is elér­he­tő­nek kell lennem. Magyarán: a kis időd el van véve, amit pár évvel ezelőtt még önmagadra és személyes kommunikációra fordítottál.

Egyébként a világ sorsát, az emberi kapcsolatokat illetően optimista vagy?
G. P.: Nagyon bízom abban, hogy nem rohanunk a teljes izoláltságba és egoizmusba. Ezt az életet csak egyszer éljük, így hát muszáj, hogy a szabadidőt értékes programokkal és emberekkel töltsük. Magamat roppant szerencsésnek tartom, mert azt csinálhatom, amit szeretek. Nincs okom a szomorkodásra, de ha mégis mélypontot élek át, megpróbálom megrázni magam és továbbmenni. Hiszem, hogy mindig van reménysugár, amibe bele lehet kapaszkodni.



vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor