RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. október 22., kedd
Előd

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Nagy röpülés legyen!
2019-07. szám / Kormos Gyula

A Pannonhalmi Főapátságban augusztus 23-25. között rendezik meg az Arcus Temporum XV kortárs művészeti fesztivált, amely az ezeréves főapátság kulturális-spirituális kínálatának zász-
lóshajója, s amelynek idei házigazdája Gálffi László színművész lesz. Vele beszélgettünk istenkeresésről, pokoljárásról, az önként vállalt csendről.

Milyen Pannonhalma-kép él Önben? Ha meghallja ezt a szó­kap­cso­la­tot, hogy Pannonhalmi Főapátság, mik jutnak az eszébe?
G. L.: Nekem a legszebb, hogy egy dombon van, mint egy toszkán táj részlete. Világörökség, tisztelet, levendula és a hely presztízse, misz­ti­ká­ja. Engem nagyon izgat, mert még nem volt lehetőségem igazán belülről megnézni. A bencések nyitottsága számomra megdöbbentő. A vallásról azt gondoljuk, hogy bezár és kirekeszt. Amit én Pan­non­hal­mán látok, nem ez, hanem a nyitás, amit nagyon nagyra tartok. Amit most ezen a fesztiválon megtapasztalhatunk, az világszínvonalú és egészen különleges élmény lesz.

Úgy tudom, tervezi, hogy még a fesztivál előtt elmegy terepszemlézni. Készül a házigazdai szerepre? Megtanulja a hegyre épült várost?
G. L.: Amikor idegen helyen lépek fel, az az első, hogy előtte megnézem a színpadot. Mint házigazdának tudnom kell mindenről, mi hol van. Ha már házigazda vagyok, akkor ismerjem a házamat. A másik indok nagyon önző: szeretném megnézni, hogy az előadásaimat hol csinálom. Lénárd Sándorról egy rövid előadás és utána filmvetítés lesz. A Rimbaud-előadástól most már egy kicsit meg is vagyok ijedve, mert nagyon merész vállalkozás. Ötven éve foglalkozom Rimbaud-val, így az előadás első fele egy prezentáció, azoknak a felfedezéseknek a bemutatása, amelyeket az elmúlt időszakban róla megtudtam. Köztük sok olyasmi, amiről még senki sem tud, és amit szeretnék megosztani a közönséggel. Három éve végigjártam az Ardennek, Champagne és Elzász-Lotaringia azon vidékét, ahol Rimbaud és Verlaine is járt. Utána következik az előadás, amely az Egy évad a pokolban című estem negyvenperces részlete, nagyon nehéz anyag, amit újrajátszani harminc év után elég nagy bátorság. Erre eljön Keleti Éva fotóművész is, aki annak idején az első előadást is fotózta, ő valamilyen emléket is keres ebben az előadásban, így tovább nehezítve a dolgomat. Természetesen akusztikailag is szeretném megnézni a helyszínt, mert nem használok sem­mi­lyen erősítést.

Miért éppen a Rimbaud és miért Az Egy évad a pokolban ciklus? Tudatos pici fricska a helyszín felé?
G. L.: Egyáltalán nem tartom annak, mert az igazi művészetben mindig van pokoljárás. És ha az egyház tanítását nézzük, akkor két fontos hely van. Az egyik a menny, a másik a pokol, és ezt nem lehet ki­ke­rül­ni. Pokol nélkül nincs mennyország – és fordítva. Ha két ember szenved – mint Rimbaud és Verlaine –, akkor a történetükben az istenkeresésük is benne van. Rimbaud csontrákban halt meg, s kegyetlen halála előtt rengeteget szenvedett, de talán megtalálta Istent, akivel egész életében perlekedett. Erről is szeretnék bő­vebben beszélni.

A Pannonhalmi Főapátság idei kulturális évadának hívószava a „csend”. Keresi-e tudatosan? El­csen­de­sedik-e időről időre?
G. L.: A hozzám kötődő irodalmi programokat is ebből a szempontból választottam. A Rimbaud-előadás az önként vállalt csendről szól. Arról, hogy valaki négy év alatt létrehoz egy életművet, megírja, amit meg akart írni, és utána elhallgat. Abbahagyja a költészetet, verset soha többet nem ír, költői zsenijének csúcsán fejezi be. Verlaine szerint Rimbaud elhallgatása logikus, tisztességes és szükségszerű.
hirdetés

Az Arcus Temporum latin kifejezés. Fordítása: időívek. Ön a fesztivál keretében két olyan előadást is bemutat, amelyek időíveket hoznak létre. Az egyik a Rimbaud-, a másik a Lénárd Sándor-történet. Mindkettő évtizedeket fog át, hogyan?
G. L.: A Rimbaud-t már nem tudom úgy előadni, mint negyven éve. A hév, az előadási stílusom is más lesz. Nagyon nehéz a szöveg, és most nem lesz körülötte annyi színházi elem, hétköznapi ruhában fogom előadni. A Lénárd Sándor is egy régi történet. Abban is valaki önként vállalja a csendet, amikor elhagyja Európát. Bő húsz éve feltettem magamnak a kérdést, hogy miért foglalkozom én negyvenévesen egy hatvanéves emberrel, aki Brazíliában ülteti a magokat, és a kertjét gondozza. Majd eszembe jutott az apai nagyapám, Domingo (Domonkos) Gálffy, aki otthagyta a családját a húszas évek közepén, mint akkoriban sokan mások, és Amerika helyett Argentínában kötött ki, ültetvényesként. Légvonalban nagyon közel Lénárdhoz, akár ismerhették is volna egymást. Rájöttem, hogy tulajdonképpen a nagyapámnak állítok emléket a filmmel és az előadással is. Lénárd 52-ben, amikor én születtem, vonult el a dzsungel szélére, és ott gyógyította az embereket, sokat írt.

Egy idevágó idézet Lénárdtól: „Örülök a kincseimnek, a boldogság alkotóelemeinek: a csendnek és a felhőknek, a sziklákból fakadó víznek s a lomb vetette árnyéknak.” Az Ön életében mi a szerepe a csendnek?
G. L.: Szeretnék majd arról is beszélni. Ma már a csendet is meg kell venni. Semmi sincs ingyen. A felhők talán még ingyen vannak, de a csillagokat a fényszennyezés miatt már nem láthatod. Víz nincs, csend sincs. Létezik-e ilyen, hogy az ember megteremti magának a csendet? Meg tudja-e tenni a mai világban, és ha igen, mi lehet az? A Lénárdról szóló filmben erről is szó esik.

Pannonhalmán nagyon jó csendek vannak, ajánlom figyelmébe…
G. L.: Az egészen más. Félek is tőle. Nem véletlen, hogy a Rimbaud-t ott adom elő. Színpadon, a vá­ros­ban nem lenne kedvem. Izgulok, hogy jól választottam-e… De ha már igen, akkor nagy röpülés legyen!

Nekem óhatatlanul eszembe jutott Ön és a pannonhalmi monostor kapcsán egy párhuzam: ha választani kell, akkor Ön egyértelműen Narziss és nem Goldmund. Cáfolja?
G. L.: Cáfolom. Narziss és Goldmund egyszerre van bennem. Imádok kutatni, elmélyülni. Tavaly nyáron elolvastam Az eltűnt idő nyomában 3500 oldalát leeresztett redőny mellett, ahogy megtettem ezt az Isteni színjátékkal is Babits fordításában, és tudnék még mondani több szerzőt, akivel ilyen elmélyülten foglalkozom. A zenéről nem is beszélve. A másik énem pedig, hogy szeretek élni, enni, utazni. Egyszer ez, egyszer az.



vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor