RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2020. november 30., hétfő
András, Andor

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Páros interjú
Színház és rock and roll – Fiatalok Vidnyánszky műhelyében
2019-11. szám / Jónás Ágnes

Egy éve dübörög a NESZ, a Nemzeti Színház Színészzenekara. 2018-ban a Nemzeti fiatal szín­mű­vé­szei zenekart alapítottak – az örömzenélésen túl – azzal a céllal, hogy a zenén keresztül csi­nál­ja­nak kedvet a fiataloknak nemzetis előadásokhoz, a Vidnyánszky-formanyelvhez.
A zenekar két tagjával, Katona Kingával és Szép Dománnal zenéről, szerepekről, félelmekről és mo­ti­vá­ciók­ról beszélgettünk.

A 2018-as nyílt napra alakult meg a Nemzeti Színház Szí­nész­ze­ne­ka­ra (NESZ). Kikből áll a formáció és kinek az ötlete volt a létrehozása?
Sz. D.: Úgy emlékszem, hogy az enyém. A tagjai Katona Kinga, Má­tyás­sy Bence, Herczegh Péter, Szabó Sebestyén László, Mészáros Martin, Nagy Márk, Bordás Roland és jómagam. Verebes Ernő, a színház vezető dramaturgja billentyűn játszik, Berettyán Sándor gi­tá­ro­zik, és mindig van vendégfellépőnk is a társulatból: Szűcs Nelli, Tóth Auguszta és Udvaros Dorottya is énekelt már velünk. Szabadidőnkben szoktunk próbálni, javarészt Tom Waits-, Hugh Laurie-, Neil Young-, Lupe Fiasco-, Fort Minor-, Paddy and the Rats-feldolgozásokat ját­szunk. A NESZ-szel az elsődleges célunk az örömzenélés, a ki­kap­cso­ló­dás, és ezen kívül nekem van egy magasztosabb célom is: sze­ret­ném, ha a fiatalok, akik a zenén keresztül megismernek bennünket, később kedvet kapnának ahhoz is, hogy beüljenek az előadásainkra. Jó volna elérni, hogy ne legyen ben­nük eltartás, ha meghallják a szót: Nemzeti Színház.
K. K.: Én 2017-ben, vagyis egy évvel korábban érkeztem a színházba, mint Dománék „évfolyama”. A kezdetekkor mi is gondolkodtunk a kollégákkal a zenekar megalapításán, azonban az első évben annyi mindent történt velünk, hogy a zenélés háttérbe szorult. Általános iskolában zenei képzésben részesültem, tanultam szolfézst, furulyáztam és fuvoláztam. Így a zene mindig is az életem fontos része volt, és szerettem volna komolyabban foglalkozni vele, de ennek gátat szabott az, hogy elviselhetetlenül gátlásos voltam. A furulyavizsgákon is komoly megpróbáltatást jelentett, hogy a társaim előtt játsszak. Az ének­kar­ban viszont csodálatosan éreztem magam. Tinédzserként ez egyre nagyobb gondot jelentett, ezért el­kezd­tem tudatosan foglalkozni azzal, hogy ezt a szorongást sok türelemmel, és önmegfigyeléssel miképp küzdjem le. Ebben segített az, hogy Vidnyánszky Attila mesterségóráin – és később az előadásokban is – a zeneiség és a ritmusképletek fontossága mindig óriási szerepet játszott. Ezekben már tudtam oldódni. Harmadéves koromtól kezdve pedig zenés darabokban is részt vehettem. Azóta az éneklés nemcsak hogy nem zavar meg, de mankót is ad. Rengeteg koncentrációt igényel, de közben mégis felszabadít. Ezért is örültem, amikor megalakult a zenekar.

Az első hivatalos videoklipetek tavaly karácsonyra készült el.
Sz. D.: Igen és idén – szintén az ünnepekre – a terveink szerint elkészül a második klipünk is, melyet már a saját számunkhoz készítünk. Témája a színészet és a színház, a Nemzeti Színházban forgatjuk.

Minden mester tesz valamiféle lelki-szellemi táplálékot a tanítványai batyujába. Vidnyánszky Attilától ti milyen útravalókat kaptatok a Kaposvári Egyetemen, s mit jelent számotokra ilyen fiatalon a Nemzeti Színház társulatához tartozni?
K. K.: Nagy öröm volt, hogy az osztályból hatan is helyet kaptunk a társulatban. Ez egy kivételes közeg, amibe már másodévesként belecsöppentünk. Az évek alatt igazi családias hangulat teremtődött, ami különösen megkönnyíti a mindennapokat. Időről időre remek feladatokat kapok. Tanár úrtól elsősorban a csapatmunka fontosságát tanultam meg, és azt, hogy ha egy előadáson belül nem én viszem épp a fővonalat, és a színpad hátsó felén állok, akkor is ugyanúgy tartanom kell magamban a szerepem fe­szült­sé­gét. Folyamatos koncentrációra van szükség, hogy egymást segítve valami igazán csodálatos dolog születhessen meg a színpadon.
Sz. D.: Amikor először láttam Vidnyánszky-előadást, finoman szólva nem sok mindent értettem a történetből, nem tudtam, mire figyeljek, teljes káosz volt a fejemben, de rengeteg érzelmet váltottak ki belőlem a látottak. Egy teljesen új formanyelvet mutatott meg. Aztán megnéztem több előadást, majd magam is játszottam produkciókban, és idővel rájöttem, hogy nem érteni, hanem érezni kell ezeket a színdarabokat. Fontos, hogy ne akarjunk mindent azonnal megfejteni. Engedjük el magunkat, és hagyjuk, hogy Vidnyánszky vezesse a tekintetünket. Amikor a legkevésbé számítunk rá, előtör majd néhány előadás-élmény és asszociáció a tudatalattiból, és értelmet nyer sok minden. Az nem megy, hogy beülök, megnézek egy darabot, s ha az nem tetszik, akkor sértődötten azt mondom, hogy ide én soha többet nem jövök. A Nemzeti Színházban „nézőfejlesztő” előadások láthatók, amelyeket akár többször is érdemes megnézni.
hirdetés

Mindketten játszotok az új évad egyik legfajsúlyosabb előadásában, a Vidnyánszky Attila rendezte Rocco és fivéreiben. Hogyan tudja a történet megszólítani a ma emberét?
K. K.: Nem az fogott meg minket, hogy ez a történet a hatvanas évek Olaszországában játszódik. Mi inkább a szituációkra, a mély mondanivalókra, az összetett lelkivilágú figurákra koncentráltunk. Az előadáshoz főleg a Visconti-film szolgált alapul, de a darabban olyan szövegek is találhatók, melyek ráerősítenek az elidegenedettség érzésére, mintegy ellenpontozva, értelmezve az eredeti történetet. Miközben a színpad egyik pontján gurul az alaptörténet, egy másik pontján manifesztum kiáltványok hangzanak el, amik tele vannak feszültséggel és provokációval. Talán ez a többszólamúság a legnagyobb kihívás ebben az előadásban.
Sz. D.: Biztos vagyok abban, hogy mindenki talál ebben az előadásban valamit, amit aztán magával tud vinni, és amin el tud rágódni. Elképesztően expresszíven beszél a szerelemről, a szeretetről, a hitről, a gyökereinkről, de a máról, a városról, az agresszióról, a meg nem bocsátásról is. Az előadásunk a vidéki életre, hagyományainak tisztaságára és a nagyvárosi létforma küzdelmeire világít rá egy család, ne­ve­ze­tesen a Parondi fivérek történetén keresztül.

A 2020-as évetek A súgóval kezdődik, pontosabban Kingának kezdődik ezzel, aztán márciusban be­le­vág­tok az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című előadás próbáiba. Mindkettőt Berettyán Nándor állítja a Kaszás Attila Terem színpadára.
K. K.: A súgót már korábban bemutattuk, de csak most érkezett el az idő, hogy műsorra tűzze a színház. Mire megyünk a súgó nélkül? Mit tudunk csinálni, ha nincs, aki segítsen, akire támaszkodni tudunk, ha bajba kerülünk? Ki is ez a súgó, aki mindig a sötétben, a takarásban ül, és akitől várjuk, hogy kimentsen bennünket az elrontott, reménytelen helyzetekből? Többek között ezeket a kérdéseket járja körbe az előadásunk. Amikor először elolvastam a művet, József Attila Szabad-ötletek jegyzéke című műve jutott róla eszembe. Azt gondoltam: ez egy gyönyörűséges, költői gondolatözön, de vajon hogyan lehetséges színre vinni? Nagyon várom, hogy ez az előadás megszülessen.
Sz. D.: Az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája egy Gabriel García Márquez-kisregényén alapul. Már a cím pontosan elárulja a története végkifejletét, az érdekes az lesz benne, hogy hogyan is jutunk el a gyilkosságig.

A hivatásotokat – ahogy mondtátok is – egyfajta kapcsolati háló determinálja: a színház közös játék, ahol alkotók és színészek együtt hoznak létre egy adott produktumot, s színészek játszanak egymással és a közönséggel. E különleges együttálláson kívül még mi az, ami szerethetővé teszi számotokra ezt a szak­mát?
Sz. D.: Az, hogy tudom, hogy mindennap adhatok valamit a közönségnek. Elgondolkodtathatom vagy megérinthetem őket. Esetleg, ami a legnagyobb dolog: katarzist adhatok. Továbbá a jó csapatmunka öröme, az örökös kutatómunka, az, hogy szakmailag fejlődhetek, tanulhatok a partnereimtől, olyan em­be­rek­kel játszhatok önfeledten, akiket szeretek. Végül pedig az, hogy megismerhetek valami új tulajdonságot magamból.
K. K.: Ráadásul a színháznak terápiás hatása van. Önismeret és önvizsgálat minden egyes próbafolyamat. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy itt nőttem fel. Sokat tanultam nem csak általánosságban a világról, de magamról is. Ez egy igazi bevállalós színházi műhely. Sokféle ember megfordul itt, és pont ettől olyan izgalmas. Nagyszerű csapattal, hazai és külföldi rendezőkkel dolgozhatok, akikkel később ritkán ta­lál­ko­zom újra, mégis mély és őszinte beszélgetések születnek ezekből a munkákból. Egy ilyen közeg­ben „dolgozni” szerintem kiváltság.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor