RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2021. október 17., vasárnap
Hedvig

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Az alkotás anatómiája
2021-08. szám / Nagy Klaudia

2001 óta a Maladype Színház alapítója és vezetője, rendszeresen vállal vendégrendezéseket külföl­­dön. Tudatosan keresi a színházi és a nem színházi terek adta váratlan lehetőségeket, a sza­bály­talan színészi megoldásokat. Ősszel újabb heroikus vállalkozásra készül: a Nine című
musicalt állítja színpadra, amely Federico Fellini 8 és ½ című filmjének színpadi adaptációja Arthur Kopit librettójával, Maury Yeston zenéjével és szövegeivel. A bemutatót szeptember 25-én tartják a Budapesti Operettszínházban. Balázs Zoltán Jászai Mari-díjas rendezővel a rendhagyó előadásról beszélgettünk.

Régóta foglalkoztat a Nine. Miért?
B. Z.: Mert társulatépítő mű és minden szereplőnek kiterjedt játékteret biztosít. Komplexitása és sajátos szerkezete nem engedi, hogy a ren­de­ző és alkotótársai a klasszikus musical-hagyományokra építsék koncepciójukat. Az előadóknak extra kihívást jelent az is, hogy fo­lya­matosan jelen kell lenniük a színpadon. A sok szálon futó történet során a valóság természetének megkérdőjelezését a mágikus rea­liz­mus műfaja garantálja. Ez a stílus szervezi a játékot, a térhasználatot, ciklikusan kezeli az időt, a helyzetek narratív jelenidejűségét pedig szokatlan szempontokkal olvasztja össze. A főszereplő emlékeiből, vágyaiból és álmaiból merítkező „sztratoszférikus” képzeletnek itt nagy szüksége van olyan szcenikai megoldásokra és vizuális effektekre, ame­lyek megsegítik a konkrét szereplők és események másik di­men­zióba való áthelyezését.

Milyen volt a találkozás a társulattal?
B. Z.: Alkotókapcsolatunk a pandémia kaotikus és válságos időszakában mélyült el, a kíváncsiság és a tanulási kedv teljesítette ki. Ez köszönhető annak is, hogy az Operettszínház művészei megőrizték nyi­tott­ságukat, gyermeki lelkületüket. Ugyanolyan bizonytalanok és sérülékenyek, mint bármely más társulat tagjai, akik önmagukból a legjobbat, a legtöbbet szeretnék adni, és ugyanúgy vágynak a bizalomra, a mű­vé­szi megerősítésre. Hálásak, ha a szuverén alkotószemélyiségüknek kijáró tisztelet kifejezéseként a rendező beavatja őket koncepciójának részleteibe, és megérteti velük, hogy milyen ok-okozati össze­füg­gések mozgatják az adott szerepalak szándékait, cselekvéseit. Értékelik az organikusan megnyilvánuló rendezői figyelmet, az elemzőpróbákra szánt időt, a workshopszerű építkezést és az analitikus gon­dol­kodás szükségességét.

Honnan jött a különös lebegő, ritmikus tér ötlete?
B. Z.: Fellini alkotásaiból. A Mester szinte minden filmjében a konkrét társadalmi élet helyszínein kívüli terek variánsait vonultatja föl: szimbolikus tükrei azoknak a tereknek, amelyekben a valós élet zajlik. Ez a fajta jelképes térhasználat a főhős lelkiállapotát, a megbomlott világ egészének hangulatát tükrözi. A helyszínazonosítás hiánya okozza, hogy a különböző cselekvésimpulzusok állandóan változó tájak és időzónák között valósulnak meg. A gyógyfürdő is, amelyben a szóban forgó történet zajlik, csupán al­le­gorikus helyszíne a főszereplő külső-belső transzformációinak. Ezért Szendrényi Évával, az előadás díszlettervezőjével arra törekedtünk, hogy olyan látványvilágot, térkompozíciót hozzunk létre, amelyben a fokozatosan megelevenedő tudat-képek állandó mozgásban tartják a néző figyelmét, aktív részvételre invitálják. A Nine japán minimalizmussal kombinált ritmikus tere a szcenikai újító Adolphe Appia, Edward Gordon Craig, valamint Josef Svoboda gondolkodását is idézi.
hirdetés


Hogyan jellemeznéd Guido figuráját?
B. Z.: Rendkívül tehetségesnek tartom minden vesztes pillanatával együtt. Olyan, mint egy „törésteszt-bábú”, aki azért megy fejjel a falnak, hogy felhívja magára a figyelmet. Guido egyszerre elkövetője és áldozata is elhanyagolt teendőinek, felszínes és elbizakodott megnyilvánulásainak. A világ, amit ismert, eltűnőben van; magára maradt, és a benne felgyülemlett sötét erők elkezdik felzabálni kreatív energiáit. Nincs, ami megnyissa benne a felismeréshez vezető átjárót. Az ihletzavarral küzdő rendező szubjektív tudatvilágából a kétségbeesés bilokációs élményeket hoz felszínre, amelyek révén egyszerre két helyen találja magát: a gyerekkorában mint gyerek Guido és az absztrahált jelenben, mint 43 éves fickó. Elkerülhetetlen az önmagával való találkozás. Nullpontra kell kerülnie, hogy újra dobbantani tudjon. Ahogy minden új ötletet kereső, megújulni akaró művésznek, neki is el kell engednie a sallangokat, a kliséket, a beidegződéseket. Fellini szerint a jó ötlet három összetevője: a hatékonyság, az elegancia és az erő­teljesség. Guido ezt a három komponenst keresi. Kilencéves gyerek-énjével közösen ezeket kutatja gyermekkorának tiszta, mágikus és ihletett világában.

Alkotóként te is vissza szoktál nyúlni a gyökereidhez?
B. Z.: Csak gyerekkori élményeimből táplálkozom. Ha vissza akarunk találni valami lényegihez, akkor időn­ként meg kell fürdenünk a gyerekkor tavában. Muszáj hagynunk, hogy újra átjárjon minket az egyszerűség elfogadásának öröme, banalitásaink szépsége, a frissesség, a személyesség és a játékosság. Emlé­kez­tet­nünk kell magunkat komolytalan énünkre és mernünk kell a naiv művészet jegyében megfogalmazódó színpadi megoldásokat is integrálni alkotásainkba. Ha mindezekről lemondunk, mert „életművünk kötelez”, és nem ösztönözzük személyiségünk provokatív és huncut részeit, akkor éppen a felismerés törékeny pillanataitól, az alkotás anatómiájának idegrendszeri tudatosulásától búcsúzunk.

Guidóhoz hasonlóan vannak kétségbeesett pillanataid?
B. Z.: Rengeteg. Mára azonban elfogadtam, hogy ezek a megviselt pillanatok is részei az emberi, a férfiúi, a művészi fejlődésemnek, ezek nélkül nincs haladás. Meg kellett tanulnom felhasználni őket, hogy értékes építő kövei legyenek egy heterogén dimenziókra épülő alkotói módszernek.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor