Impresszum | Előfizetés  
  2024. június 14., péntek
Vazul

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
Hóhérok – Martin McDonagh fekete komédiája a tatabányai Jászai Mari Színházban
2023-11. szám / Tompos Vince

„A filmezés mindig egy ünnep, de színház nélkül nem hiszem, hogy tudnék létezni” – vallja Danis Lídia. Az HBO Aranyélet című, nagy sikerű sorozatával országos ismertséget szerzett színésznőt Martin McDonagh Hóhérok című darabjában november 24-től láthatja a közönség a tatabányai Jászai Mari Színházban.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az Aranyélet sikere után fordult egyet veled a világ… Hogyan élted meg ezt a változást?
D. L.: Ez így igaz, viszont úgy érzem, helyén kezelem a sikert. A bulvársajtót például teljesen leszereltem: egyszerűen nem tudok arról beszélni, hogy mit ettem reggelire… Hála Istennek egyáltalán nem vagyok alkalmas arra, hogy efféle témákban nyilatkozzak, és a bulvársajtó is felismerte, hogy ez nem nekem való terep. Ugyanakkor álszentség lenne azt állítani, hogy nem esik jól, amikor felismernek az utcán. Bár mostanában leginkább a színházi szerepeim miatt történik ilyesmi, de volt már olyan is, hogy átkia­bál­tak, hogy „ott megy Jakab Erika!”. Az a karakter nagyon pontosan ki lett találva, és sok embernek elsőként ez villan be rólam, bár némi képzavar keletkezik, hiszen a valóságban ehhez képest egy elég szelíd emberrel szembesülnek.

A Magyarországon is népszerű, ír-angol származású Martin McDo­nagh Hóhérok című darabjában a főszereplő korcsmáros másod­ál­lás­ban hóhérként tevékenykedik. Az előadásban a főszereplő feleségét, Alice Wade szerepét alakítod. Úgy látszik, a színházban sem kerülnek el az erős karakterek…
D. L.: Az utóbbi években valóban ezek az erősebb karakterek találtak meg, most talán ilyen a csillagok állása, nem tiltakozom ellenük. Az összes karakteremet szeretem alaposan megismerni – otthon ilyenkor egyfajta háttérmunkát végzek, miközben barátkozom az aktuális szerepemmel. Ennél a figuránál azt vizsgálom, hogy milyen is valójában ez a nő, aki gyakorlatilag kizárólag férfiakkal van körülvéve. Bár már játszottam közel hasonló iszákos figurát, most kénytelen voltam az alkoholizmusban jártas emberek tanácsát kikérni. Alice Wade ugyanis a leírtak alapján – a darabbéli férfiakhoz hasonlóan – szintén keményen iszik, viszont olyannyira napi rutinja a gin, hogy elképzelésem szerint szinte ez teszi őt helyre, nem látod részegnek, így működteti magát.
hirdetés

A történet 1965-ben játszódik, amikor Angliában eltörölték a halálbüntetést, és így a hóhérok munka nélkül maradtak. A darab azt a kérdést is boncolgatja, hogyan formálhat jogot bárki arra, hogy kioltsa mások életét.
D. L.: Ez egy valóban létező, fontos dilemma az előadáson belül; a legsúlyosabb kérdésről, életről és halálról beszélünk. Azt gondolom, hogy itt a hóhért mint egyént kell nézni, és azt, hogy ő hogyan küzd meg mindezzel. Martin McDonagh nehéz műveket írt – nekem valamiért mindig a peremvidék jut róluk eszembe. A műveiből készült filmadaptációkat is szeretem, A sziget szellemei és a Három óriásplakát Ebbing határában nagy kedvenceim. Erőteljes figurái vannak, akik hétköznapiak ugyan, de mégis különlegesek. Ahogy az író világa is az – a Hóhérokat már csak a nyelvezete miatt sem könnyű próbálni. A fő nehézség, hogy ha az angol dialektust magyarítjuk, akkor annak azonnal valamelyik magyar nyelvjárásra emlékeztető hangzása lesz. Szikszai Rémusz rendezőnek ezért egy olyan speciális nyelvezetet kellett kitalálnia, hogy az semmihez se legyen köthető. Rémusszal egyébként ez a hetedik közös munkám, és mindig nagy biztonságban érzem magamat vele. Pontosan látja a szituációkat, és különleges gondol­ko­dással irányítja a próbákat.

Mikor láthatunk viszont a filmvásznon?
D. L.: Rajtam kívül álló tényezőn múlik, hogy pontosan mikor kezdek el filmet forgatni. Hogy konkrét legyek: attól függ, hogy éppen milyen castingra hívnak el. A filmezés mindig egy ünnep, és abból az ember életében mindig kevesebb van. Egy színész idegrendszerét egészen másként mozgatja meg a film. Még ha nagyon elrajzolt karaktert játszik is, a vásznon minden arcizma és lelkének minden rezdülése látszódik. A színház napi szertartásommá vált – enélkül már nem tudnék létezni. Csodálatos dolog, hogy van egy hivatásom, aminek a családom mellett élhetek, és igazán ideális állapot számomra az, hogy a Jászai Mari Színház társulatának tagja lehetek. Közel van Pest, de a lelkemnek kell ez a vidéki nyugalom.

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor