RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. április 29., szombat
Péter

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
December 6., Parasztopera, Miskolc
2014-11. szám / Szepesi Krisztina

Rusznyák Gábor 2012 óta a Miskolci Nemzeti Színház rendezője és művészeti tanácsának tagja. És bár szüksége van a csapatra, az állandóságra, a munka nem mindig feszültség nélküli. Rendezésében december 6-án mutatják be Pintér Béla Parasztoperáját, mely nem szokványos zenés előadásként illeszkedik majd a sokszínű, bőséges évadba.

Pintér Bélának ez az egyetlen darabja, amit más rendezők is elő­vesz­nek.
R. G.: Ez talán csak a mi szegénységi bizonyítványunk, vagy a szín­há­za­ké, nem tudom. Pintér Béla a magyar Molière. Szerintem. Én kifejezetten szívesen dolgozom olyan színházi szövegekkel, amelyeket színházcsinálók hoznak, hoztak létre, így rendeztem Mohácsi- vagy Vinnai-szöveget is; és a jövőben is szívesen foglalkoznék ilyen jellegű szövegekkel, ha erre tér és idő adatik. Ezek a szövegek – a köz­hie­de­lem­mel ellentétben – nem csak egyféleképpen játszhatók és ér­tel­mez­he­tők. Tény, hogy a színház részéről igény volt, hogy zenés darabot rendezzek, s ez a darab a fejemben volt, hisz ezt megelőzően két ta­lál­ko­zá­som is volt vele. Természetesen láttam a Pintér-társulat előadását, illetve Kaposváron egy egyetemi osztállyal, Mohácsi János rendezett egy vizsgaelőadást két verzióban is, s ebben én részt vettem mint zenész. Akkor ott láttam születni egy másik Parasztoperát, s közben nekem is kialakulgatott egy saját olvasatom.

Kerested az aktualitását?
R. G.: Látszatvilág, hazugsághálók... Ezek mindig aktuálisan fájdalmas és igaz dolgok. Ebben a történetben egy házaspár a szegénység kiszolgáltatottságában és a kilátástalanság kétségbeesésében elkövet egy gyilkosságot. Megölnek egy gazdag idegent azért, hogy a születendő gyermekük számára szebb jövőt tudjanak biztosítani… Bűnöket követünk el, amelyek alól felmentjük magunk azért, hogy tovább tudjunk élni. A legtöbbször elhangzó felmentés az, hogy a jövőért tesszük, amit teszünk, de a fel­men­té­sünk, a továbbélés, a túlélés csak hiábavaló menekülés, a tetteink következményei előbb-utóbb utolérnek bennünket…

Mondtad, hogy zenés darabot kértek tőled, de azért ez nem egy tipikus választás volt…
R. G.: Igen, ez nem egy „klasszikus” értelemben vett zenés mű.

A színház sem szokványos módon működik, hiszen egy hatfős művészeti tanács tagjaként te is dön­tés­ho­zó vagy.
R. G.: Az, hogy a miskolci színház nem szokványosan működik, nem jelenti azt, hogy az, ami ott történik, valamiféle újdonság lenne, én például ezt a modellt a régi kaposvári színházban tanultam. Ez abban az időben történt, amikor a színházak még megengedhették maguknak, hogy több állandó rendezőt, dramaturgot alkalmazzanak, s ezáltal megvolt a lehetősége ennek a fajta, az előadásokról, darabokról, társulati szerkezetről és összetételről, műsortervről és hasonló művészeti kérdésekről együttgondolkodó, adott esetben egymással vitatkozó, érvelő, csapatszerű működésnek.
hirdetés


Amikor kijöttél a színművészetiről, volt is egy olyan – talán – naiv elképzelésed, hogy a színházcsinálás egy közösségi dolog.
R. G.: Valóban naivnak bizonyult az akkori elképzelésem, hiszen azóta többszörösen megtapasztaltam, hogy sem a felelősség, sem a kiszolgáltatottság szintje és mértéke nem azonos a színházi struktúra különböző szereplői között. Működnek jó- és rosszfajta hierarchiák, érzékenységek, de mindeközben változatlanul azt gondolom, hogy a lényegi kérdésekben elengedhetetlen, hogy minél több ember tudja összedugni a fejét, és így minél többféle ízlés, gondolatiság tudjon a végeredményben összeadódni. Ez az úgynevezett „művészeti tanács” egy ilyen lehetőség. De hogy a kétkedők malmára is hajtsak egy kis vizet, most, hogy már három év eltelt velünk Miskolcon, bizton megerősíthetem azt a közhelyet, hogy mint minden jó dolog, ez is tud fantasztikusan és kevésbé fantasztikusan működni.

Fontos neked rendezőként, hogy tartozz egy csapathoz?
R. G.: Az otthonlevés érzete nagyon fontos. Ha valahol már kiharcoltad magadnak a bizalmat, azt a fajtát, ami olyan, hogy akkor is hisznek benned, ha épp egy hétig tehetségtelen vagy, s persze ez a „hitelezés” kölcsönös. Abban, ahogyan én „csinálok” színházat, többnyire az alkotótársak, vagyis a színészek, a tervezők és a zeneszerzők hozzáadott értéke nélkülözhetetlen. Persze van olyan, hogy az elsőtől az utolsó pillanatig megtervezett bennem egy előadás, de az esetek kilencven százalékában a próbafolyamat valóban egy folyamat, ahol én tudok bizonyos végpontokat, hangulatokat, elindítok történeteket, ezeket pedig megpróbálom átadni a színészeknek, ami vagy sikerül, vagy nem. S pont ez a bizonytalansági tényező az, ami egy folyamatosnak tekinthető együttdolgozás során minimalizálódik.
Egy vendégrendezésnél pedig akárhogy is, mindent a nulláról kell kezdeni. Nem mondom, ez is nagyon inspiráló néha, de inkább... nem.

Az elmúlt években a Kaposvári Egyetemen is tanítottál, de ott is voltak és vannak változások…
R. G.: Státusban vagyok még, de nem dolgozom. Ahogy látom, ez egy lassú elbúcsúzás. Tudomásul veszem, hisz el kell fogadnom, hogy ebben a történetben sem én vagyok a „kéz”, amely a dolgokat irányítja. Más emberek, más a koncepció, de hisz a színházcsinálásban nincs kizárólagosság… Ez érzelmileg nehéz persze, de az érzelmeknek meg nem mindig kell bedőlni… December 6., Parasztopera, Miskolc. Most ez az a homályosan kirajzolódó bója, amihez kötni tudom az életem.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor