RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. szeptember 20., szerda
Friderika

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Az igazi elismerés az, hogy játsszák a darabjaimat
2015-02. szám / Szepesi Krisztina

Florian Zeller, az Apa című darab francia szerzője egészen fiatalon, 22 évesen írta első regényét, aztán néhány évre rá a színészmesterség iránti csodálatát színdarabok írásával fejezte ki Mindkét műfajban többször díjazták, az Apával, mely az élet végén járó, idős férfi és az őt gondozó lánya
tragikus és egyben csodaszép kapcsolatáról szól, kiérdemelte a Moliére-díjat, mely hazájában a legnagyobb színházi elismerés. Darabja februártól nálunk is látható a Belvárosi Színházban, az Orlai Produkció előadásában, Gáspár Ildikó rendezésében, Lukáts Andorral és Hámori Gabriellával a fő­sze­rep­ben. Az író mesél arról, mi inspirálta őt a darab megírására és arról is, mit tudott meg Magyarországról a színházon keresztül.

Milyen volt látni az előadásodat egy idegen országban?
F. Z.: Meglepő tapasztalat, hogy bár egy számomra idegen nyelven játsszák a darabot, mindent értek, hiszen én írtam, minden szavát ismerem. Minden alkalommal, amikor egy másik nyelven látom a da­ra­bo­mat, az előadáson keresztül az országot és a kultúrát is érzékelem kicsit. Ma este például azt vettem észre, hogy a rendező egészen meg­le­pő irányba vitte az előadást, ez a meglepetés pedig mindig ajándék a szerzőnek. Megérintett a színészek elkötelezettsége a szerep iránt, de főleg az őrület iránt, ami az előadást uralta.

Milyen képet kaptál rólunk?
F. Z.:Azt gondolom, hogy maga a darab sokkal boldogabb, vidámabb alapanyag, aminek egy egészen sötét oldalát hozták ki ebben a rendezésben. Van például az a különös körtánc az előadásban, amiből szintén látszik, hogy a rendező sokkal inkább az őrületet fedezte fel a darabban, mint a betegséget. Franciaországban például a főszereplőt egy kilencvenéves színész játssza, akinek a fizikai jelenléte elkerülhetetlenül sokkal inkább az élet vége felé haladást hangsúlyozza. Itt pedig sokkal nyíltabban ment szembe a halál problematikájával a mentális káosz. Magukkal ragadó, intenzív, de mégis nyugtalanító képeket építettek fel e köré. De semmiképpen sem akarom azt mondani ezzel, hogy a magyarok ilyenek vagyok olyanok, mindenesetre úgy éreztem, hogy van ezeknek a képeknek egyfajta könnyedsége, természetessége itt.

Családi érintettség okán írt darabot az Alzheimerről?
F. Z.: Volt ilyen betegség a családban, de már homályosan, alig emlékszem rá. Nem ezzel a tudattal írtam. Kifejezetten egy színészre, Robert Hirschre írtam ezt a darabot. Az ő személye határozta meg a témát. Először elképzeltem, ahogy belép, és aztán azt, hogy mi történik, ha jön még valaki. Írás közben fedeztem fel, miről fog szólni a darab, vagyis nem volt egy előre elhatározott koncepció. És igen, amikor befejeztem, akkor esett le, hogy tulajdonképpen a nagypapám Alzheimer-kóros volt. Írás közben sosem gondolkodom, mert nem egy konkrét témát akarok megfogalmazni, hanem a tudattalanból várok valamit, és csak a végén jövök rá, hogy valójában miről is fog szólni az egész. Színészek arca, fizikai jelenléte az, amiből elindulok, de végül mindig magam felé megyek.

Amikor már eljutottál a darabírás azon fázisába, hogy kezdett egy konkrét betegség körvonalazódni, utánanéztél orvosi dokumentumokban?
F. Z.: Nem. Igazából az vitt előre, ahogy elképzeltem a színészi játékot és egy mondat. Ionesco Székek című darabjában mondja egy idős karakter: „Az anyukámat akarom!”. Ez sokat járt a fejemben. A teljes regresszió pillanata, az élet vége, amikor az ember eljut odáig, hogy kimondja ezt a mondatot, és ezzel az egész tragikusan hasonlít az élet kezdetére.
hirdetés

Azért egy fiatalembertől szokatlan, hogy annyira foglalkoztatja a halál, hogy darabot ír róla.
F. Z.: Azt a pillanatot kerestem inkább, amikor az ember végleg és teljesen elhagyatva érzi magát, amihez nem kell feltétlenül kilencvenévesnek lenni, mert az érzés akkor is benned lehet.

Nagyon sok díjat kaptál már dráma- és regényíróként…
F. Z.: Az igazi elismerések számomra mégsem a díjak, hanem hogy játsszák a darabjaimat. Óriási boldogság ott lenni a színházban és látni a belőlük készült előadásokat. Ezzel az élménnyel semmi sem ér fel. Nagyon nagy szenvedéllyel és csodálattal nézek a színészekre, mindig különleges találkozás, amikor a szövegeimet életre keltik.

Sosem akartál színész lenni?
F. Z.: Ez sosem merült fel bennem, inkább nézni és csodálni szeretem őket, nem hiszem, hogy a színészet nekem való lenne. A színház titokzatos művészet, nagyon szeretek inkább az írói pozícióban lenni, ami azért egy lépéssel hátrébb van a színpadtól. Nagyon sok időt töltöttem színészek és főleg színésznők közelében, és az első darabjaim írásakor nagyon sok munkát fektettem abba, hogy megértsem őket. Aztán azt vettem észre, hogy biztonságban érzem magam írás közben, és van valamiféle intuícióm, amivel elkezdtem megérteni a színházi nyelvet.





vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor