RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. május 27., szombat
Hella

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„Kinyitottuk a színházat”
2014-02. szám / Bóta Gábor

Tizenkét országból érkeznek a nemzetközi színházi fesztiválra a Nemzetibe a társulatok. Vidnyányszky Attila igazgató szerint feladatuk a népek közötti kultúrdiplomácia is.

Már Debrecenben szerettél volna nemzetközi színházi fesztivált. Többször is szó volt róla, hogy most már sikerül megrendezni, akár már az új, Latinovits Színházban, ami azóta sem épült fel. Deb­re­cen­ben miért nem jött össze ez a fesztivál, és most miért sikerül össze­hozni?
V. A.: Debrecenben azért nem jött össze, mert szembesülnünk kellett azzal, hogy egy komoly fesztivál lebonyolításához a Csokonai Színház adottságai kevesek. Mindenképpen jó lett volna hozzá az a másik tér, amit a Latinovits Színház adhatott volna, illetve remélhetően valamikor adni fog. Rögtön a kezdetekkor úgy álltunk neki, hogy egy év múlva nyílik majd az új színház, és ez jó alkalom arra, hogy egy nemzetközi fesztivállal indítsunk.

Miért nem nyílt meg a Latinovits Színház? Hosszú évek óta ott áll félig készen, úgy, hogy sok pénzt fek­tet­tek belé.
V. A.: Ez így van. Több mint 3 milliárd forint elment már rá, és legalább 1 milliárd kellene a befejezéséhez. Az eddigi pénzt a város tette bele. A Latinovitsnak fontos funkciója lenne. A szarvassá változott fiúk című filmemben, ami egyszer elkészül, megnézheti a közönség, mert egy jelentős részét ott forgattuk.

Régóta gond, hogy nincs Magyarországon rendszeres, rangos, nemzetközi színházi fesztivál.
V. A.: Most rangos színházak jönnek 12 országból, komoly előadásokkal.

Miért tartod ezt fontosnak?
V. A.: Az egyik igazi színházi nagyhatalom vagyunk. Nyolcvan kilométerenként kőszínházak működnek, nem tudok sok országot felsorolni, ahol hasonló a helyzet. És még sincsenek nemzetközi színházi fesztiváljaink. A románoknak, a cseheknek, a szlovákoknak több is van, a lengyelek tucatnyi nemzetközi seregszemlével büszkélkedhetnek. Ez is egyfajta bizonyíték arra az egészen furcsa zártságra, amiben a magyar színházi szakma létezett. Kicsit ki akarta zárni a világot. L. Simon Lászlónak teljesen igaza volt, amikor azt mondta, ha a szakma akarta volna, mindig lehetett volna egy nemzetközi színházi fesztiválra pénzt szerezni.

Ezzel azt mondod, hogy voltak itt kakasok a szemétdombon, akik nem engedték, hogy esetleg kiderüljön, nem méltók a szemétdomb tetejére?
V. A.: A második felét nem mondom. Az első feléről azonban úgy gondolom, hogy voltak, akik nem tartották fontosnak, hogy a világ rendszeresen jelen legyen nálunk, és így megmérettessék a magyar szakma. Most Közép-Európára koncentráltunk, de érkezik Irakból, Norvégiából is színház, a díszvendég pedig Oroszország. Nem fesztivál lesz, hanem találkozó. Kifejezetten azt szeretnénk, ha hasonló sorsú, kapacitású színházak között indulna el dialógus.

Hiszel abban, amit mondtál, hogy közép-európai színházi alkotóbázis lehet a budapesti Nemzeti?
V. A.: Abszolút hiszek benne.

Miközben a bécsi Burgtheater és a meghívott pozsonyi teátrum politikai okokra hivatkozva nem jön.
V. A.: De az összes többi társulat boldogan jön. Már a következő fesztivált szervezzük, német és francia színházakkal, műhelyekkel, társulatokkal állunk kapcsolatban.

Próbáltad felhívni a fellépést visszamondó színházak illetékeseit?
V. A.: A pozsonyiak korrektebbek voltak, mert ők legalább levélben mondták le a fellépést. Míg a Burgtheater vezetője, Matthias Hartmann csak a sajtón keresztül üzent, miközben én udvariasan megírtam neki, hogy jöjjön. Pozsonyból nagyon szerettek volna jönni jeles, nagy színészek, akik tőlem kértek elnézést, amiért kútba esett a fellépésük. A pozsonyi színház igazgatója megmondta, hogy kiktől kapta az információkat, akiket nem fogok most megnevezni, de egyszer eljön majd annak is az ideje.

Kritikusokra szoktál hivatkozni, akik szerinted külföldön ármánykodnak ellened.
V. A.: Ne játszd a naivat, Magyarországon nyilván vannak hangulatkeltők, akik ezzel foglalkoznak, kijárnak külföldi konferenciákra fröcsögni. Egyre én is elmentem Berlinbe. Láttam, hogyan működik ez. Az utcán tanúk előtt lefasisztáztak, mert nyilatkoztam. Én pedig boldog karácsonyt kívántam. Kicsi ez a szakma, és elég sokan ismernek, így folyamatosan visszajön, hogy ki mit mondott rólam a világban.

Azt te pontosan tudod, hogy sokak lábára rálépsz...
V. A.: Persze, de az, hogy valakinek rálépek a lábára, vagy az, hogy fasiszta vagyok, nem ugyanaz. Helsinkiben megjelent rólam, hogy ismert fasiszta és homofób vagyok. Szakmai kérdésekben, színházi ügyekben is tiszta a lelkiismeretem.

Szerintem az egész ott kezdődött, amikor azt mondtad, hogy területfoglalás van, helyreállítod az egyen­súlyt.
V. A.: Nem egyensúlyt állítok helyre, ilyet nem mondtam. Arról beszélek mindenütt, hogy egy másik gon­do­lat is kapjon teret.

Aztán csak jöttetek, mint a dömper, nem?
V. A.: De.

Ami nyilván ellenérzést szül, és sokan úgy gondolják, hogy nem így kéne, nem ilyen erőszakosan…
V. A.: Mindig mindennek van előzménye. Az első előadó-művészeti törvény készítésekor próbáltunk érvelni, de semmilyen szinten nem találtunk meghallgatásra. Most komoly gazdasági ember mondja, hogy hülyeség volt bevezetni a színházakban a taót. A Magyar Teátrumi Társaság és személy szerint én is több levelet írtam ellene, mert ez nem tesz jót a szakmának. A tao rákényszeríti a színházakat arra, hogy a jegyeladásból származó bevétel növelése érdekében cselekedjenek, mert a cégek társasági adójából, a taóból így számíthatnak bevételre. A cégek nem a művészszínházakat támogatják, hanem a népszerű színházat.
hirdetés

Úgy gondolod, hogy ettől tovább bulvárosodnak a színházak?
V. A.: Persze. A kommersz, a bulvár tud a taóval főleg pénzt behozni. Nézd meg, hogy tűnnek el a nagyszínpadokról a magyar drámák, mert már nem mer kockáztatni az igazgató, hiszen kell neki a bevétel. Ennek a veszélyére már 2007–2008-ban felhívtuk a figyelmet, de senki sem hallotta meg a szavunkat. Ahogy azt is elmondtuk, hogy amennyi taót be tud hozni egy színház, annak arányában vonja majd el a fenntartó önkormányzat a támogatást, így végül anyagi szempontból is rosszabbul járnak a színházak. Azért is harcoltunk, hogy bele kell venni a törvénybe, hogy 60–70 százalékban diplomás színészeket kell alkalmazniuk a színházaknak. De nem vették bele. Az új előadóművészeti-törvénybe már sikerült belevenni. Most jön hozzám Hegedűs D. Géza – és nagyon örülök, hogy jön –, és azt újságolja, hogy tavaly 40 diákból 37 elhelyezkedett. Mondom neki, de azért azt tudjátok, hogy ez amiatt van, mert fölveszik a fiatalokat a színházak, hogy javítsák a diplomások arányát, és ez a Magyar Teátrumi Társaság kezdeményezésére került bele a törvénybe.

Vezeted a Nemzetit, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke vagy, Kaposváron pedig rektorhelyettes. Sokak szerint a színházi szakmában szinte minden tőled függ.
V. A.: Ez nem így van, ha tőlem függne, sok minden másként történt volna. Bármilyen ellentmondásos a viszonyom Babarczy Lászlóval, Zsámbéki Gáborral, el kell ismerni és pozitívan kell emlegetni őket, hogy amikor átalakult ez az ország, megvédték a színházi struktúrát. Úgy gondolom, hogy tíz év múlva majd velem kapcsolatban is lesznek pozitív hangok, és lesznek, aki azt mondják, hogy helyes volt bevezetni a nemzeti és a kiemelt státusú színházak rendszerét; hogy úgy módosítottuk az előadó-művészeti törvényt, ahogy; hogy megvédtük a színházakat akkor, amikor önkormányzatok társulatokat akartak megszüntetni, például Egerben, Szolnokon, Kecskeméten, Székesfehérváron. Remélem, lesznek majd, akik észreveszik, hogy nő a vidéki operaelőadások száma, miközben a korábbi kultúrpolitika majdnem legyilkolta a műfajt.

Mi történt eddig szerinted a Nemzetiben?
V. A.: Egy csomó minden. Kinyitottuk például a színházat. Nézd meg, hogy eddig hány vidéki színház játszott itt.

Csak közben pedig a Nemzeti tagjai keveset játszanak.
V. A.: Bőven játszanak. A Vitéz lélekből például 26 előadást lejátszottunk már, több mint tízezer ember látta.

Jónak tartod, hogy minden korábbi előadást levettél a repertoárról?
V. A.: Erre kényszerültem. Ez nyilván nehézséget okoz számunkra, hiszen a Vígben vagy harminc darabból tevődik össze a repertoár.

De éppen ezért nem kellett volna megtartani a korábbi produkciók bizonyos részét?
V. A.: Olyan szinten alakult át a társulat, és annyi meghatározó ember mondott arra nemet, hogy itt játsszon, hogy ez technikai okokból sem volt megvalósítható.

Nem volt rossz, hogy sokan miattad mondtak nemet?
V. A.: Az elutasítás sosem esik jól, ám van, amikor tiszta helyzetet teremt. Egy sor színész viszont igent mondott, amikor megszólítottam. És tudod, hogy hányan kéredzkedtek? Három társulatnyian! Most is. És egy társulatnyian meg elmentek.

Azt vallod, hogy pár év munkával egy színház eljuthat oda, hogy egy népnek a művészethez való viszonyát megváltoztathatja. Hiszel abban, hogy az általad igazgatott Nemzeti erre képes lesz?
V. A.: Ezt nem én találtam ki, Lorca mondta. Idéztem is a pályázatomba, mert igen komoly gondolat, tudok vele azonosulni. A Nemzetiben most nagyrészt egy másik fajta színházat kapnak a nézők. Másfajta gondolatiságot, világhoz való viszonyt. Szépen haladunk. A Fodrásznő előadásán például nemrég már telt ház volt, pedig ez a fesztiváldíjas, parádés színházi alakításokkal teli előadás is nehezen indult.

De az nem a Nemzeti produkciója.
V. A.: Ennek nincs jelentősége. Amit ide behozunk és játsszuk, az mind a Nemzeti produkciója. Lesz például itt Kecskemét nap, vagy itt ünnepeljük majd az újvidéki színházat. A Nemzeti ettől is más, mint az összes többi színház. Nem lehet zárt intézmény és csupán néhány ember bulija. Azt tervezzük, hogy a nemzetiségi színházak találkozóját is itt tartjuk meg. Jelentős vidéki színészek szakmai jubileumát, születésnapját rendre megtartjuk. De itt ünnepeltük a szerb színjátszás kétszázadik évfordulóját, amire eljött a vajdasági miniszterelnök is, úgy gondolom, hogy tettünk valamit a szerb-magyar viszonyért. És most tárgyalunk a bolgárokkal. Ettől is nemzeti a Nemzeti Színház. És van egy csupa kiváló művészből álló társulata, akik a repertoárt építik és működtetik. Vendégszerepeltünk már Kárpátalján, a Partiumban, Felvidéken, áprilisban készülünk Erdélybe… De megyünk Bukarestbe, Isztambulba, Prágába, Szentpétervárra ugyancsak. Ez is a dolgunk. Egész más formában létezünk, mint a többi színház. Feladatunk a népek közötti kultúrdiplomácia is. A Nemzeti sokkal több, mint pusztán egy színház. Eszköz is egyfajta kommunikációra, hídépítésre.














vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor