RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. április 26., szerda
Ervin

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
A munkabírásom végtelen
2014-02. szám / Bóta Gábor

Panelninja címen egyszemélyes produkcióban látható Magyar Attila a Centrál Színházban. Azt mondja, szeretett volna már egy olyan előadást, amiben ő a kezdet és a végszó is.

Nem vagy már a Budaörsi Játékszín művészeti vezetője, úgy tűnik viszont, hogy a Madách Színházban, ha nincsenek is állásban ott a színészek, de „lazán” társulati tag leszel.
M. A.: Játszottam ott azalatt is, míg Budaörsön voltam, csak nem ennyit. A Madách Színház nekem is jól jött, és remélem, nekik is én.

Mit nyertél azzal, hogy Budaörsön voltál, és mit vesztettél azzal, hogy el kellett onnan jönnöd?
M. A.: Rengeteg tapasztalatot nyertem vele a színházvezetés terén, gazdasági, művészeti kérdésekben egyaránt. Az is Budaörsön alakult ki, hogy mint színész rendezek. Én ezt csak azért teszem, hogy bi­zo­nyos dolgoknak egyszerűbb legyen a megoldásuk, és hogy olcsóbban lehessen kihozni a produkciót. Tehát praktikus okai vannak annak, ha rendezek, vagy hogyha nagyon úgy gondolom, hogy valamiről igen erős elképzelésem van. Az igazi ren­de­ző­ket, akiktől tanultam, Ascher Tamást, Gothár Pétert, Babarczy Lászlót, Marton Lászlót, Szirtes Tamást nagyon nagyra tartom. A Budaörsi Játékszín számomra elmúlt, de nem baj, mert az élet az maga a változás, és ehhez hozzátartozik, hogy a dolgok hol így, hol úgy alakulnak. Mindenki tapasztalta már a saját életében, hogy ugyan bezárult egy ajtó, de esetleg kinyílt helyette kettő. Természetesen, ha úgy adódik, hogy megint színházvezető lehetek, akkor nem állok félre.

De ez nem létkérdés számodra...
M. A.: Nem, én színész vagyok. Ez a hivatásom. És ha e mellé csapódik a rendezés vagy bármilyen szín­ház­nak az irányítása, akkor természetesen az is érdekel.

Az előbb felsoroltál általad nagyra tartott rendezőket, akik főleg a művészszínház területén alkotnak. Te is így indultál. Miért alakult ez másképp?
M. A.: Nem én irányítom ezt, hanem maga az élet, hogy hová sodor. Lehet valami ellen is menni, és azt mondani, hogy ezt meg azt nem vállalok el. Én azonban sohasem voltam ilyen. Igent mondok a felkérésekre. Úgy érzem magam, mint aki árul valamit egy boltban, és nem én döntöm el, hogy ki lesz a vevő. Aki felkér táncolni, azzal én táncolok. Szeretem leterhelni magam, szeretem, ha sok a dolgom. Úgy érzem, hogy az energiám, a munkabírásom végtelen. Ha nincs elég színházi felkérés, akkor keresek magamnak valamit, akár egyszemélyes darabot, ami megmozgatja bennem az alkotó embert.
hirdetés


Mégis kialakult rólad bizonyos idő után egy olyan kép, ami miatt azok, akiket igazán rendezőknek tartasz, már nem is hívnak. Általában nem nézik meg azokat a produkciókat, amikben szerepelsz, így nem is látják, milyen színészi állapotban vagy. És feltehetően azt gondolják, hogy te már elmentél egy másik irányba, ezért nem dolgoznak veled.
M. A.: A világ mind inkább afelé megy, hogy az emberek kikapcsolódásként vidám előadást akarnak látni. Már az előbb említett rendezők is több vígjátékot rendeznek, mint tragédiát. És nem gondolom, hogy ez negatív irány. Ez ugyanúgy nehéz. Szerintem én simán beállok bármilyen előadásba. Nem úgy ítélem meg, hogy én vagyok a fekete bárány, aki elhagyta a művészet szent csarnokát. Egyszerűen így alakult az élet. Sodródtam, hiszen a színész sodródik, nem tudja meghatározni, hogy mit játsszon el. Ebben a nagy játszótérben egy ilyen helyre keveredtem, ahol vagyok. De ez nem jelent semmit, bármikor történhet fordítva. A 70-es, 80-as években a színészet még óriási rangot, elismertséget jelentett Magyarországon. Dübörögtek a társulatok, a televízió ontotta a tévéjátékokat, a társadalom fogékonyabb volt fajsúlyosabb, problémákat inkább tárgyaló darabok bemutatására. 1986-ban úgy mentem be a főiskolára, hogy én leszek a nagy színházi színész, és ’91-ben, a rendszerváltozás után azt kellett érzékelnem, hogy a színészet területén megszűnik, elfogy sok minden. Az élet pedig folyamatosan azzal jár, hogy az embernek fönt kell tartania saját magát, a családját, ezért nem volt mérlegelés, hogy mit csinálok, hogyan csinálom. De lehet, hogy valaki azt mondja, nem törődve semmivel, ott kellett volna maradnom Kaposváron 25 évig, de hát nem így alakult.

Vannak olyan színészek, akik valami hasonlót csinálnak, más szempontból ez is lehet célravezető.
M. A.: Igen, igen. Ha azonban valaki használja az akaraterejét, akkor sem biztos, hogy úgy történnek a dolgok, ahogy ő szeretné. De értem, amit mondasz, és pont abba kérdeztél bele, ami az egész szakmát ketté-, sőt már sokfelé osztja.

Ha bejössz a színpadra, általában kivívod magadnak a figyelmet, akár magánszámot adsz elő, amit nem biztos, hogy a kollégák különösebben szeretnek.
M. A.: Ide nekem azt a kollégát, jöjjön elébem, és mondja el, hogy ez neki nem tetszik. A próbákon általában látszik, hol van olyan rés a pajzson, amit ki lehet használni. Szerintem a színész igyekezzen úgy megcsinálni a szerepét, hogy alkosson valamit, ami csak rá jellemző. Igenis, azt akarom, ha a nézők eljönnek azért, mert szerepelek a darabban, joggal várhassák, hogy majd biztosan csinálok valamit, ami nekik nagyon tetszik.

A Panelninja egyszemélyes produkciód a Centrál Színházban.
M. A.: Azt mondtam magamnak, hogy most már legyen olyan is, hogy egyedül megyek a színpadra, én vagyok a kezdet és a végszó is. Minden én vagyok. Így nincs olyan kolléga, aki bármit is rosszallna, mert eleve szólózom. Egyedül játszom az összes szerepet. És azon a hőfokon, azzal a humorral, amit én szeretek.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor