RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. június 25., vasárnap
Vilmos

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Borzalmasan kemény tudok lenni, ha kell
2015-09. szám / Szepesi Krisztina

Péterfy Bori az alternatív színházi közegből érkezett és azt az alkotói szabadságot, amit ott tapasztalt, néhány éve az underground zenébe mentette át. Szinte el is tűnt a színházi világból a Péterfy Bori & Love Band javára, de most újra premierre készül az Orlai Produkcióval. Október 7-én mutatják be a Száll a kakukk fészkére színpadi változatát a Belvárosi Színházban Znamenák István rendezésében.

2013-ban, amikor eljöttél a Nemzeti Színházból, beugrottál a Kramer kontra Kramerbe, és kaptál más ajánlatokat is, de a gyermekedre való tekintettel akkor minden mást visszautasítottál. Mostanában pedig a zenélés okán nem vállalsz színészi feladatot.
P. B.: Ez a két dolog annyira lefoglalja minden időmet, hogy úgy gon­dol­tam, több lovat nem lehetne megülni. Mai napig nagyon jól megy a zenekar, anyukának lenni pedig önmagában is óriási feladat. A szín­há­zat tehát egy kicsit el kellett engednem. A beugrásban az volt a sze­ren­csés, hogy nem kellett próbálni, hiszen az az időszak a legdurvább, amikor gyakran előző nap tudja meg az ember, hányra kell menni másnap. Mindig is csodáltam a gyerekes színésznőket, hogyan oldják meg ezt, számomra ugyanis még most is rejtély. Most pedig újra jött egy felkérés Orlai Tibortól és mivel a nyári fesztiválszezon végén va­gyunk, amikor egy kicsit már egyeztethetőbb a színház a zenéléssel, úgy gondoltam, lehet, nem árt, ha fel­fris­sítem az emlékeimet arról, hogyan is kell működni a színházban.

A színházi, társulati lét nem hiányzik?
P. B.: Nagyon sok minden hiányzik, de ha az ember választ valamit, aszerint kell élnie. Most egyébként sokkal jobban élvezem a rákenrollt. Sokkal élvezetesebbnek találom, mint a színházat. Annyira boldog vagyok, hogy nekem ezt dobta az élet, hogy ki akarom élvezni, amíg lehet.

Mivel ad többet neked ez, mint a színház?
P. B.: Ez egy sokkal őszintébb és kézzelfoghatóbb műfaj. Egyrészt sokkal több embert érdekel, így nap mint nap nagyon nagy közönség előtt lehet szerepelni, másrészt pedig azt csinálok, amit akarok, vagyis nem kell rossz rendezői koncepciók áldozatává válnom. És azt gondolom, hogy az, amit a kortárs kí­sér­le­te­ző színházak – így mi is a Krétakörrel – keresnek, hogy interaktívan bevonjuk a nézőket az előadásokba, hogy részesei lehessenek az egésznek, az a rákenrollban eleve ott van, hiszen ott bármi bármikor megtörténhet. És amíg a színházba sokszor elhozza a lelkes feleség a színházgyűlölő férjét, vagy van olyan színész a színpadon, akit a néző utál, addig egy koncerten ilyen nincs. Ott nincs olyan presszió, hogy maradni kell végig. Bármit lehet, el lehet menni, aztán vissza lehet jönni, ha tetszik, vagy épp nem tetszik a színpadi létezésem.

Színpadi létezésed énekesnőként színészet, vagy te magad vagy?
P. B.: Ezt a kettőt nem lehet szétválasztani, mindig színészként állok a számokhoz, mindegyikhez van egy kis belső mozim, amit végigjátszom, amikor énekelek, de nyilván ott van a koncertezés technikai és a fizikai része is, hogy el kell énekelni a dalokat, és másfél órán át szórakoztatni kell a színpadon. De szerencsés esetben a színházban is találkozhatok olyan szereppel, ami ugyanezt az érzést hozza. A Terápiában például Orsolya egy tőlem nagyon távol álló figura volt, mégse éreztem azt, hogy ne magamat adnám minden pillanatában.

Miközben azt az erős karaktert közvetíted magadról, hogy te egy kemény csaj vagy, vagyis bőven lehetnél olyan, mint a sorozatbeli ügyvédnő.
P. B.: Én igazából a színpadon élek, tehát az a jó, ha az emberek azt gondolják, hogy olyan vagyok, mint a szerepem. Az, hogy én milyen vagyok igazából a magánéletben, teljesen mindegy, és senkinek semmi köze hozzá. Egy masszának érzem magam, aki mindig arra készül, hogy valamilyen legyen a színpadon. Miközben most nem vagyok annyira a köztudatban úgy, mint színházi színésznő.

Ez nem zavar?
P. B.: Eleinte nehéz volt nemet mondani, főleg a Mundruczó Kornél által felajánlott munkák miatt fájt a szívem, de ahogy egyre erősödött a zenekar és egyre több koncertünk lett, egyre könnyebben ment a színházi munkák visszautasítása.

Ratched nővér szerepére miért mondtál igent?
P. B.: Örültem, hogy Tibor hívott. A filmet nagyon szerettem, és teljesen véletlenül pont azelőtt két héttel néztem meg újra, hogy jött a felkérés. Ráadásul benne van az előadásban néhány régi nemzetis kollégám: Szabó Kimmel Tomi, Mátyássy Bence, Makranczi Zalán és maga Znami is, aki rendezi. Jó velük újra találkozni.
hirdetés

Mit tudsz belerakni magadból egy ilyen szélsőséges figurába?
P. B.: Ilyen is vagyok azért! Borzalmasan kemény tudok lenni, ha kell. De ilyen volt a nagyanyám is, vagyis van róla képem. Ez a szerep egy szimbólum, ahogy maga a darab is, ezért is nehéz fogást találni rajta. Ki is mondják a darabban szó szerint, hogy ez a társadalom kicsinyített mása. Ratched nővér a mindenkori hatalom szimbóluma.

Ettől válik a darab aktuálissá?
P. B.: Sok ilyen régi film fölött eljár az idő, de erre ez egyáltalán nem igaz. Nagyon megfogalmaztak benne egy örök emberi problémát, miközben van egy-két dolog benne, ami ma már nincs, például a lobotómia és a sokkterápia. De én ezeket azért tudom elfogadni ebben a darabban, mert a lobotómia azt jelenti, hogy kiütik az ember agyát, és tulajdonképpen ma Magyarországon ezt csinálják az emberekkel például a plakátkampánnyal. Önállóan gondolkodni és élni akaró embereket próbálnak birkává, zombivá tenni.

Korábban részt is vettél a politikai életben civilként.
P. B.: Ez egy érzékeny téma és nem is nevezném politizálásnak. De most például a koncertjeimen el szoktam mondani, hogy ezután mindannyian haza tudunk menni a puha ágyunkba, miközben sok ezer kisgyerek a pályaudvaron alszik a földön. Az a borzalmas, hogy egy ilyen mondat már politizálás, holott csak arról van szó, hogyan lássuk azt az elképesztő tragédiát, aminek most részesei vagyunk. De épp ezért már nem lehet nem politizálni, hiszen az ember minden mondata, minden döntése politikai megnyilvánulás. Egyetlenegyszer vettem részt egy kampányban, de azóta azt gondolom, hogy ezt soha többé nem teszem, mert ahogy valaki más már ezt megfogalmazta, ha egy politikai párt mögé beállsz, nem tudhatod, hogyan és mire használják majd fel később ezt a gesztust, és hogyan mocskolódhat be a neved. A zenei életben még annyira nem érezhető a politika jelenléte, mint a színházban.

Ez is az oka, hogy kerülöd a színházat?
P. B.: Nem kerülöm a színházat, de való igaz, hogy ott egészen elképesztő hatalmi és szakmai harcok folynak. Inkább azt mondanám, hogy a zenélés függetlenebb. A színház sokkal pénzigényesebb, nagyban függ a támogatástól. Persze a zenének is kellene támogatás és valamilyen szinten van is, mégsem vagyunk zenészként annyira kiszolgáltatottak.

Amikor megalapítottátok a zenekart, tudatosan döntöttél úgy, hogy ezen a pályán kell sikeresnek lenni?
P. B.: Ilyet nem lehet eldönteni, bár mostanában nagyon gyakran hallani a rádióban, hogy milyen receptre írják a slágereket. Egyszerűen megszűnt a Krétakör és szóltam Tövisházi Ambrusnak, akivel már korábban is dolgoztam mint zeneszerzővel, hogy most megcsinálhatjuk a szólólemezt, amit már korábban tervezgettünk. Tök véletlen, hogy ez ennyire bejött. A semmiből lettünk nagyon népszerűek.

Ismertebb is lettél.
P. B.: Eleinte nagyon kellett kezelni a bulvármédiát, ami mindenkire lecsap, aki hirtelen felbukkan. Az első nagy döntésem az volt, hogy a tehetségkutatókból, a vicces vetélkedőkből és a vicces főzőműsorokból semmit sem vállalok, és a mai napig úgy gondolom, hogy jól döntöttem, persze nem anyagi szempontból. A zenekar nagyon aktívan jelen van a netes fórumokon, az is egy nagy feladat, hogy kapcsolatot tartsak a rajongókkal, válaszoljak a levelekre, teljesítsem a kéréseket, hogy ezzel közel maradjunk az emberekhez, akik megtisztelnek minket az érdeklődésükkel.

Most tehát a zenélés a fő irány?
P. B.: Igen, egy ideig még biztosan így lesz. Hosszú távú terveink vannak a zenekarral, novemberben lesz egy nagy koncertünk a Müpában a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, erre nagyon készülünk, és tavasszal szeretnénk kihozni az új lemezt, amit éppen most írunk. Filmezni is nagyon szeretnék, a Terápia hatalmas élmény volt, jó volna minden évben valami hasonló munka. És hát most készül a Száll a kakukk fészkére, ami remélhetőleg jó sokat fog menni, úgyhogy most a színház sem fog hiányozni az életemből.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor