RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. május 26., péntek
Fülöp, Evelin

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Nincs okom panaszkodni
2015-09. szám / Szepesi Krisztina

Tenki Réka évad végén távozott a Nemzeti Színházból, most pedig szabadúszóként vágott bele első feladatába az Orlai Produkcióval. Az Egyasszony, melyet október 21-én mutatnak be a Jurányi Inkubátorházban, több szempontból is különleges feladat számára, miközben élvezi a szabadságot, hogy saját maga irányíthatja a sorsát.

Érdekes, hogy amint állapotos lettél, megtalált egy anyaszerep Pálfi György Szabadesés című filmjében, most pedig az Orlai Produkciónál az Egyasszony, Péterfy-Novák Éva darabja.
T. R.: Biztos vagyok benne, hogy eggyel több közöd van ezekhez a történetekhez, ha már van gyermeked, és tudod mihez viszonyítani a dolgokat. Egészen másképp ütnek a mondatok és egészen más­kép­pen reagálnak az érzékszerveid minden szóra, gondolatra, illatra. Ebben a történetben pedig végképp olyan helyzetek vannak, amik kapcsán előjön egy csomó emlék, például amikor én voltam kórházban szülés előtt. Azóta, amióta gyermekem van, egészen másképp nézek rá az utcán egy nőre, akinek szintén van gyereke, mert el tudom képzelni, milyen volt a napja. Soha nem értettem például azelőtt, hogy lehet hatkor felkelni, most pedig már nem gondolkodom ezen, csak felkelek.

Ez az első alkalom, hogy monodrámát játszol.
T. R.: Már szerettem volna dolgozni és érdekes, hogy épp ez talált meg. A munka közben egyre jobban érzem a feladat súlyát, azt, hogy ötven percen keresztül beszélek, és soha nem jön be senki, hogy továbbvigye a történetet. Nagyon nagy tanulópénz nekem az, hogy monodrámát adhatok elő.

Vagyis ez egyfajta szakmai továbblépés?
T. R.: Inkább úgy fogalmaznék, hogy jött egy lehetőség, amilyet még soha nem csináltam, és fogalmam sincs, hogy elbírom-e, de dolgozom rajta, mindent beleteszek, amit csak lehet. És felfoghatnám ezt egy újabb lépcsőfoknak, de azért nem szeretném, mert az azt jelentené, hogy mindig minden betelik egyszer. Ez inkább egy másik irány. Szeretek nyitni, próbálkozni, és feszegetni a határaimat. Az ember szeret ben­ne maradni a védelmet nyújtó, biztonságos kis terében, de ez nem ilyen. Most még fel se fogom, mekkora feladat ez.

Ráadásul a téma önmagában is nagyon kemény.
T. R.: Azok a hétköznapi nehézségek, amiket anyaként átélünk, egy beteg gyereknél megsokszorozódnak. Fel se tudom fogni, hogy tudta ez a nő ezt végigcsinálni, és épp ezért gondolom, hogy bár az Egyasszony egy végtelenül szomorú történetet mond el, közben egy olyan erős nőről szól, aki képes új életet kezdeni. Az is kiderül persze, hogy azt, ami történt, sose lehet letenni, de ő ezzel együtt megy tovább, mert élni akar. Benne is van a darabban, hogy már egy percet sem vesztegethet el, nincs mellébeszélés, nem engedhet meg csak úgy dolgokat, hiszen annyira kevés az idő, hogy egyetlen pillanatát is elpazarolja az életének. Ez pedig nagyon erős lökést adhat, jó üzenete lehet az előadásnak, hiszen annyi ember érzi azt, hogy nincs ereje kitörni a saját megbénult helyzetéből, vagy legalább szólni valakinek, hogy baj van. Ezért remélem, hogy sok olyan emberhez eljut majd ez az előadás, akiknek szükségük van erre a lökésre. Hogy megértsék, az ember nem áldozat, nem kell beletörődni semmibe. Persze ez mind közhely, de tényleg egy életünk van, aminek minden pillanatát meg kellene élnünk. És talán az sem baj, ha olyan emberekhez is eljut ez az üzenet, akiknek boldog és kiegyensúlyozott az életük, mert lehet, hogy ők sem vesznek észre intő jeleket maguk körül. Bennem például az fogalmazódott meg, hogy nincs okom panaszkodni, hiszen minden rendben van körülöttem. Egészséges a családom, boldogok vagyunk, és van munkám.
hirdetés

Az, hogy nincs tele a naptárad munkákkal, kielégítő számodra?
T. R.: Nagyon. Két bemutatóm lesz idén, az Egyasszony után novembertől az Örkény Színházban játszom az Apátlanokban, és ez nagyon kényelmes helyzet így. Két nagyon jó feladat, miközben elég időt tölthetek otthon is, ami nagyon fontos most.

A színházi döntéseid teljesen függetlenek a szakmai történésektől. Eljöttél a Katonából, amikor épp nagyon nagy sikerrel játszottál főszerepeket, és akkor mentél a Nemzeti Színházba, amikor már sejthető volt, hogy Alföldinek egy éve van hátra az igazgatói székben. Amikor Vidnyánszky Attila érkezett, maradtál, de most egy év után mégis eljöttél a társulattól…
T. R.: Azt éreztem, most én szeretném irányítani kicsit az életemet, nem vágytam mókuskerékre, amiben azt kell csinálni, amit rám osztanak. És benne van a döntésemben az is, hogy így több időt tölthetek a családommal. A Katonában nem tudtam elég nyitott lenni arra, amit a színház képviselt, és ezáltal szí­nész­ként se tudtam megfelelően reagálni. A Nemzeti esetében nem erről volt szó, de megígértem, hogy nem fogok erről beszélni. Nem volt a döntésemben semmi személyes vagy politikai, egyszerűen jobb most nekem az, hogy szabadúszó lettem. És nem is kívánhatnék jobb állapotot, mint azt, hogy megcsinálhatom ezt a monodrámát és dolgozhatok az Örkényben.

Mindkettő kortárs darab, miközben sokszor beszéltél arról, hogy igazából valami klasszikus, esztétikusabb színházi feladatra vágysz.
T. R.: Egyszer majd biztos jönni fog az a darab is, amire igazán vágyom. De ez két olyan téma, amiről szívesen beszélek. Leginkább az a bajom a kortárs anyagokkal, hogy sosincs bennük kiút, életcél, csak depresszió, mocsok, szenny és torzultság. Ha pedig simán csak sokkol egy darab, felmerül bennem a kérdés, hogy miért csináltuk, mi volt a cél. Csak annyi, hogy a néző gyomorgörccsel menjen haza? Lehet, hogy én túl egészségesen gondolkodom, de szerintem a sok a probléma közepette biztos, hogy mindig lehet találni egy egészen kicsi kiutat. Azt szeretem, ha ezt meg lehet mutatni egy előadásban, mert az a feladatunk, hogy valamiféle irányt mutassunk, hogy feszegessük a határainkat azért, hogy megtaláljuk a kiutat. Egyszer az egyik Barbárok előadás után odajött hozzám egy nő, hogy köszöni, hogy magára ismert az általam játszott szerepben, és ezáltal elszégyellte magát, mert rájött, hogy ő tényleg öli a férjét lelkileg. Akkor fogalmazódott meg bennem ez a gondolat és az, hogy mekkora felelősséggel jár minden, amit a színpadon csinálunk.





vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor