RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. április 25., kedd
Márk

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
A személyiségben hiszek
2015-12. szám / Bóta Gábor

Söptei Andrea hosszú ideg másodhegedűsnek érezte magát. De most társulatában, a Nemzetiben és a Rózsavölgyi Szalonban egyaránt számítanak rá. Az utóbbiban az Istenek tanácsa című Mark St. Germain-darabban élet-halál kérdéséről kell dönteni.

Az Istenek tanácsának kemény a témája, hiszen gyakorlatilag egy óra alatt el kell dönteni, hogy ki maradjon életben és ki nem. Egy beül­te­ten­dő szerv van négy emberre. Te egy doktornőt játszol?
S. A.: Nővér vagyok, aki teljesen a legaljáról kezdte a szakmát, köt­sze­re­ket tekercselt, és vélhetően a szorgalmának, a munkabírásának, a hozzáállásának köszönhetően egyszer csak kiemelték, és az or­vos­team koordinátora lett.

Érdemben is bele tud szólni a dolgokba?
S. A.: Neki is van szavazati joga. Az a fajta nő, aki a legszélesebb spek­trum­ban képes látni az életet, a legnagyobb fájdalmat, a leg­na­gyobb nyomort, adott esetben a legnagyobb tetűséget. Az orvosokat is elhelyezi magában, hogy ki mennyit ér emberileg, és ezt a betegekről is tudja. Végiggürizte az életét, felnevelt több gyereket. A szívével, az erkölcsiségével áll oda bizonyos emberek mellé. Az életének a középpontja a munka, a becsületesség.

Lehet érzelmek nélkül dönteni arról, hogy ki kapjon meg egy szívet és ki nem?
S. A.: Nyilván nem. Az egyik fiatal doktornő ki akar ebből szállni, mert az idegroham szélére kerül. És éppen az én figurám mondja el a darab végén, hogy „igen, lehet, hogy egy gazdag ember letesz most ötmillió dollárt, és lehet, hogy a kokós fiát megmentjük mások ellenében, de akkor ott van ötmillió dollár, és ebből újabb meg újabb életeket tudunk megmenteni, így tovább működhet az alapítvány. Ha viszont nincs alapítvány, nincs benne pénz, akkor senkit nem lehet megmenteni.” Persze nagyon sok kompromisszum van ezek mögött a döntések mögött, de az évi 90 000 jelentkezőből 12 000-et mégiscsak meg tudnak menteni.

Tavaly is volt már bemutatód a Rózsavölgyi Szalonban, az Elsötétítés című Spiró-darab szintén végtelenül kiélezett helyzetben játszódik. A vészkorszakban a zsidó férfi úgy gondolja, hogy el kell válnia a feleségétől ahhoz, hogy az asszony és a gyermekük megmeneküljön.
S. A.: Ez is vitatható, de bizonyos szempontból érthető döntés. A nő ezt a kapcsolatot csak a szerelem oldaláról tudja nézni és átélni, a racionális döntés, amire hivatkozik a férj, az ő számára egy nem létező kategória. A nő azt mondja, ha ilyen a világ, akkor pusztuljanak el mindhárman, de maradjanak együtt, mert ez egy szerelem, egy igazi kapcsolat, ezt nem lehet kidobni az ablakon.

Nyilatkoztad, hogy a Nemzetiben Jordán Tamás igazgatóságától egészen az elmúlt évekig, má­sod­he­ge­dűs­nek érezted magad. A Rózsavölgyiben ezek a szerepek nem ilyenek?
S. A.: Az Elsötétítés olyan lehetőség, amilyen nem is tudom, hogy megadatott-e már a pályámon. Másfél órán keresztül másodmagammal vagyok jelen a színpadon. Az Istenek tanácsa esetében a darab mellett még a rendező, Valló Péter személye volt számomra igen vonzó. Ő vitt le engem annak idején Sopronba, amikor ott színházat kapott, és Sopron után ő ajánlott be Jordánhoz a Nemzetibe. Neki nagyon sokat köszönhetek, és szeretek vele dolgozni.

A Nemzetiben most hogy érzed magad?
S. A.: Éppen próbálok a Szeszélyes nyár című darabban. Évad végén majd próbálok a Cyranóban, ennek az előadásnak az lesz az érdekessége, hogy a női főszerepet, Roxane-t felosztották négy színésznő között, egyre idősebb színésznők jelennek meg, ahogy öregszik.
hirdetés

Éppen a Nemzeti lapjában nyilatkoztad, hogy már a Katona József Színházban azt érezted, hogy te Básti Juli és Udvaros Dorottya után jössz csak, és tulajdonképpen a Nemzetiben is ugyanez a helyzet alakult ki. Hosszú ideig kis Bástinak neveztek, tényleg hasonlítasz rá vagy ez teljes téveszme?
S. A.: Én a személyiségben hiszek, tehát nem gondolnám, hogy ugyanolyan lennék, mint Juli. Az lehet, hogy az arcunk vagy a hangunk emlékeztet egymáséra. Ha egy színésznő a személyiségében elég erőteljesen valaki, más, mint az, aki az alteregójának tűnik, akkor a néző el tudja őt fogadni mint egy teljesen önálló személyiséget. A probléma az volt, hogy amikor a Katonába kerültem, én egy nagyon zavaros, a kamaszkorban ragadt fiatal lány voltam, akinek egyáltalán nem voltak meg a kialakult sze­mé­lyi­ség­je­gyei. Valószínűleg ez egy rendezőt semmilyen értelemben nem inspirál. Ezért mehetnek az egyszerűbb megoldás irányába a dolgok. A Vízkereszt előadásában ott álltunk Básti Julival egymás mellett, és ekkor hangzott el a legtöbbször, hogy jaj, olyan vagyok, mint a kis Básti Juli. Ez nem biztos, hogy jót tett. De utólag úgy látom, hogy én nem is voltam erős személyiség.

De aztán az lettél és nem vették észre?
S. A.: Ahhoz, hogy észre lehessen venni, hogy bennem mi zajlott le, lehetőséget kell kapni. Ekkor esetleg azt mondják, hogy „na most megcsillantott valamit, amit nem is gondoltunk volna róla”.

Akkor érezted, hogy Alföldi Róbert észrevett, amikor éppen Básti Juli helyett ugrottál be a Hamletben Ophelia szerepébe pár nappal a bemutató előtt?
S. A.: Igen. Addigra már velem annyi minden történt, annyi mindenen keresztülmentem, hogy föl tudtam mutatni a másságomat. Igen jó visszajelzéseket kaptam erre a szerepre. Ez azt is jelenti, hogy már megjelent egy olyan művész, akit nem lehet összekeverni Básti Julival.

Azt nyilatkoztad, hogy amikor bementél Vidnyánszkyhoz a szerződtetési tárgyalásra, egy katasztrófa voltál, mert mindenáron ott akartál maradni a Nemzetiben, és erre rá is ment egy év.
S. A.: Attila azt hitte, hogy én tulajdonképpen nem akarok itt maradni, csak kíváncsiságból megnézném magamnak, mi történik. Én viszont valamilyen módon szerettem volna megtudni tőle, hogy milyen mértékben számít rám. Hogy most majd hozza a saját színészeit és én megint másodjára vagy harmadjára jövök a képbe? De elmentünk egymás mellett, és ki is vett azokból a rendezéseiből, amelyekbe azt mondta, hogy bele fog tenni, és belepakolgatott másokba, amelyeknek számomra lényegében semmi jelentőségük nem volt. Így eltelt egy év. És mivel meglehetősen sok háttérmunkát végeztem meg fel­ol­va­só­es­tek­be szálltam be, hogy ne érezzem azt, nem csinálok semmit, ezért Attila hálás volt. Be­szél­get­tünk még egyet, és akkor kiderült, hogy teljesen elmentünk egymás mellett az első tárgyaláson. Azóta kapok tőle fontos szerepeket.

Arról is beszéltél, hogy a sok kevésbé fontos szerep miatt úgy érezted, beszürkültél, elment a tehetséged. Akkor ez most visszajött?
S. A.: Úgy érzem, hogy most jó passzban vagyok színészileg. Aztán ezt nyilván majd megítéli a kritika meg a közönség is, de én most jóban vagyok szakmailag magammal.




vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor