RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. május 22., hétfő
Júlia, Rita

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Néha én is viselem a páncélt
2015-12. szám / Vajland Judit

Kubik Anna 2013-ban szerződött a debreceni Csokonai Színház társulatához. A Régimódi történet Rickl Máriája után most egy másik Szabó Magda-regény, Az ajtó titokzatos szolgálója, Emerenc szerepére készül. Régóta vágyott arra, hogy vidéki színházban játsszon, s a két évvel ezelőtti döntést egyáltalán nem bánta meg.

A frissen kinevezett igazgató, Ráckevei Anna hívott a cívisvárosba. Rög­tön igent mondtál?
K. A.: Igen. Már a pályakezdő éveimben is mentem volna vidékre, de úgy alakult, hogy mire végeztem a főiskolán, már játszottam három főszerepet a Várszínházban, a későbbi Nemzeti Színházban. Több százas szériákkal ment a Csíksomlyói passió, aztán jött a Magyar Elektra, Júlia, Tünde, Melinda. Nagyon nehéz lett volna kiszállni. Aztán megszületett a kislányom és azért nem mozdultam. Most, hogy ő felnőtt és a Pesti Magyar Színházból már egy egész társulat elment mellőlem, és úgy éreztem, hogy az már nem az én otthonom, akkor a vidék mellett döntöttem.

Mit kaptál Debrecentől?
K. A.: Jobb közösséget, nyugalmat, szimpatikus embereket. Itt lehet sétálni, észreveszem a házakat, kirakatokat. Már vágytam az emberibb életre. Nagy élmény volt a Déri Múzeumban tartott irodalmi estek sorozata, azért is, mert Debrecenben van egy erős értelmiségi közönség, amelyiknek fontos a kultúra, az irodalom, a kortárs irodalom is, hisz a Borbély Szilárd-estet meg kellett ismételnünk. Telt házakkal ment a Régimódi történet, és a nagyon nehéz nyelven íródott történelmi dráma, a Segítsd a királyt! szintén. Most nagy várakozás előzi meg Az ajtót.

Kötődésed a költészethez jól ismert. Régen számtalan tévé-, rádióműsorban mondtál verset, de mára ezek a terek meglehetősen beszűkültek. Vannak meghívásaid?
K. A.: Sok helyre. Szívesen mondok verset. Kevesen foglalkoznak vele, alig van kollégám, aki vállalkozik versmondásra, a fiatalok közül szinte senki. Nagy versnél biztos kell egy év, míg érlelődik, és csak amikor a véreddé válik, akkor lehet vele kiállni. A színházi szerepben ott vannak a többiek, az egész gépezet, óvnak-védenek, és ha nem vagyok észnél, akkor a partnerem lehetőleg igen. Közben pedig semmi nem ad olyan nagy örömöt, mint amikor önmagam legyőzve próbára teszem a bátorságomat. Másrészt csodálatos, hogy a versek nagy tömörséggel és szépséggel adják vissza az ember dadogását. Kevés Adyt tudok mondani, mert annyira férfias versek, hogy nem illenek nők szájába, de mégis, ha bármi bajom van, és felcsapom az Ady-kötetet, biztos, hogy tíz percen belül találok olyat, aminél azt érzem, én éppígy gon­do­lom.
hirdetés

Debrecenben a kemény, erős női karakterek találnak meg, akiknek személyiségében ott bujkál ugyan az érzékenység, a lágyság, de életük során egyfajta páncélt növesztettek. Ilyen volt a Régimódi történet Rickl Máriája, a Segítsd a királyt! Gizellája, és most ilyen lesz a Naszlady Éva rendezésben készülő újabb Szabó Magda-darab, Az ajtó Emerence is. Amikor készültél Rickl Máriára mesélted, hogy elolvastál min­den kapcsoló írást. Így építed a szerepeidet?
K. A.: Persze. A közeg megismerése nélkül lehetetlen, és nekem titokkal teli volt a debreceniség. Nagyon emberi, és mégis van benne egyfajta ridegség, tartás. Tudtam a sztereotípiákról, a nyakasságról, de nem láttam mögé úgy, mint a jól ismert Szabó Magda-regényeknél. Csoda és titok Emerenc. Ismerek ilyen embert, aki csupa tüske kívül, és közben a világ legszerethetőbb lénye. Emerenc is cipeli a páncélját, és abban találja meg élete értelmét, hogy másokat kiszolgál. Mindezt furcsa pokróc modorral teszi, mert védi magát és az érzelmeit. Azt vallja, hogy addig kell élni, amíg az embernek érdemes célja, feladata van. Egy bíborfolyó az élete és ezt a sok, csordogáló szenvedést próbálja valahogy mederben tartani. Aztán nagyon nehezen, évtizedek múltával mégis a bizalmába fogad valakit, az írónőt, akiről úgy gondolja, hogy talán örököse lehet az életének, gondolatainak, történeteinek, hisz elmesél neki mindent, amit másoknak nem, és újra csalódnia kell. Ezt nem lehet túlélni. Van köztünk rokonság. Nekem is sok történetem van, és ha nem is vettem magamra ilyen hatalmas páncélt, azért néha én is úgy érzem, hogy elfogytak a könnyek belőlem. Van mögöttem egy olyan élet, ami ugyan tele volt hatalmas amplitúdójú érzelmekkel, elképesztő dolgok történtek velem, akár a szakmai életemet nézem, akár a magánéletemet, de tudom, hogy milyen az, amikor valaki mást mutat már, mint ami benne van. Minden héten érkezik meghívás televíziós be­szél­ge­tős műsorokba, de nem vagyok hajlandó elfogadni. Dolgozni nem hívnak, csak magamról beszélgetni, s ezért haragszom a médiára. Megszűntek a versműsorok, nincs tévé- és rádiójáték, anyanyelvi műsor, és én nem celebnek születtem. Az átélt dolgokat absztrahálnom kell, azért vagyok színész, művész, mert ezeket másképp tudom színpadra vinni, és az talán érdekes lehet. Ilyen módon én is viselem ezt a páncélt.







vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor