RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. május 26., péntek
Fülöp, Evelin

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Ki se látszom a melóból
2016-01. szám / Bóta Gábor

Márton András az Istenek tanácsa című produkcióban, melyben kiélezett helyzetekben kell dönteni, egy papot alakít a Rózsavölgyi Szalonban. Hálás azért, hogy külföldi munkái után visszafogadta a színházi szakma, és hetvenkét éves korában ennyi munkája van.

Az Istenek tanácsában élet-halálról döntenek...
M. A.: Van egy tanács, amelyik minden héten megtárgyalja, hogy a szívre váró betegek milyen állapotban vannak. És amikor megjelenik a határon egy szív, azok között, akiknek a paraméterei stimmelnek, megállapítanak egy prioritást. Ebbe a processzusba látunk bele. A testületben négy orvos van, a főnővér, és akit én játszom, az igaz­ga­tó­tanácsot képviseli. Egy papot alakítok, ő korábban ügyvéd volt.

Drámai szempontból nem is lenne érdekes, ha szűk szak­mai szem­pon­tok alapján döntenének. Nyilván szerephez jutnak a különböző emberi mentalitások, az előítéletek.
M. A.: Így van. Megjelenik a láthatáron egy rettenetesen nagy összeg, amelyet azért ígér valaki, hogy az ő fia kapja a szívet. Ez óriási kísértés. Rendkívül érdekes, ahogy ezek a szakemberek virbliznek, a látszatát is el akarják kerülni annak, hogy a pénz miatt döntenek, úgy, ahogy. De közben tudják, hogy a saját jövőjük függ attól, hogy ez a pénz újjáéleszti-e ezt a szervátültetési központot.

Látszatdemokráciát játszanak?
M. A.: Pontosan. Közben pedig mindenféle történik, és azt sem lehet tudni, hogy megérkezik-e a szív. Percről percre változik a helyzet. Minden karakter a vérmérsékletének és érdekeinek megfelelően viselkedik. Nagyon klassz, életszerű a darab, ami annak ellenére, hogy amerikai, nálunk is átélhető konfliktust tartalmaz.

Eléggé el vagy látva most munkával.
M. A.: El, hála a jó istennek. A Radnóti Színházban játszom három produkcióban, a Belvárosiban kettőben. És most lesz a Rózsavölgyiben ez a produkció. Sokat játszom a független színházakban, a k2-ben meg Vajdai Vilinél a TÁP Színházban, most ott kezdünk próbálni valami érdekeset.

Miért szerepelsz független színházakban?
M. A.: Mert ezekben történik valami, ami engem mindig is érdekelt. Azt látom, hogy amit a Jurányiban csinálnak a függetlenek, igen nagy közérdeklődésre tart számot. Ez egyfajta ellenzéki színház, ami mindig is vonzotta azokat, akik nem teljesen elégedettek avval, ami történik. Ezekből a színházakból morálisan hibátlan üzenetek jutnak el a nézőkhöz. A nyelvezetük, a merészségük, az újszerű dramaturgiájuk egyaránt izgalmas. Különös emberek írnak számukra darabokat, és különös emberek rendeznek, játszanak bennük. Vannak rossz produkciók is, de valamilyen szempontból mindegyik érdemes arra, hogy az ember rákerekítse a szemét. Ezekben részt venni pedig jó kihívás.

Azért is kerestél magadnak rendszeresen új munkahelyet, mert gyakran voltál elégedetlen?
M. A.: Azt hiszem. talán nyolc év volt a leghosszabb idő, amit egy helyen, a József Attila Színházban töltöttem.

A Nemzetiben ugyanúgy rövid időt töltöttél, mint a Katonában.
M. A.: A Katonát nagyon nem szerettem. Igen jó színvonalúnak tartottam. Állandóan azt kellett mondani, hogy mi vagyunk a legjobbak. Értem, hogy ez nagyon fontos kohéziós erő, de én személy szerint rebellisebb alkat vagyok. Ennek ellenére azt hiszem, hogy se a Halleluja, se a Hazatérés előadása nem jöhetett volna létre olyan színvonalon máshol, csak a Katonában.
hirdetés



A csúcsteljesítményeid kötődnek oda.
M. A.: Hogyne, abszolút. Én az ottani légkört nem szerettem. Nem szerettem a társalgóban lenni. Ami nem ott történt, azt kedveltem. Ez valahogy nagyon ellentmondásos volt. Írtam egy könyvet, ami majd márciusban jön ki, és ebben ezt szépen leírom. Tudod, nekem Zsámbéki Gábor a legjobb barátom volt. Amikor a barátból egyszer csak munkahelyi főnök lesz, az fájdalmas és nehéz folyamat.

Veled nem adódtak a Katonában problémák?
M. A.: Én abszolút nem voltam szociális abban a közegben. Kifejezetten rossz társulati ember voltam, máshol pedig nagyon jó tudok lenni. És voltam is sokszor, de a Katonában ez nem sikerült.

A Merlin Színházban alapító voltál, onnan miért léptél le olyan hamar?
M. A.: Azért, mert ott hirtelen megszűnt körülöttem a levegő.

De miért?
M. A.: Mert ott mindenki mást akart. A másik alapító, Jordán Tamás is mást akart, mint én. Megvoltak a prioritásaink, és ezek nem mindig jöttek össze. Jordán csinált egy színiiskolát Lázár Katival, én pedig rendeztem az első produkciót, és ebben segítségre lett volna szükségem, nagyon kellett volna egy csomó olyan támogatás, amit nem kaptam meg. Ebből erős konfliktus alakult ki. Akkor hívtak engem a külügybe, telefonáltak, hogy vállalnám-e a Los Angeles-i főkonzulátus vezetését.

Ilyen ajánlatokkal nem szoktak színészeket felhívni.
M. A.: Abban az időben a Külügyminisztérium borzasztó nagy gondban volt, hogyan cserélje le azt a diplomata gárdát, melynek tagjai mind Moszkvában nevelkedtek.

De aztán csak jóleshetett visszatérni a szakmába...
M. A.: Amikor Los Angelesből hazajöttem, elszerződtem Pécsre, onnan pedig kimentem New Yorkba, ahol megalakítottam és vezettem a New York-i Magyar Kulturális Központot. Miután lejárt a mandátumom, visszajöttem Pestre. Hallatlanul hálás vagyok azért, hogy engem a színház visszafogadott, és hetvenkét éves koromban ki se látszom a melóból.



vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor