RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. november 19., vasárnap
Erzsébet

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Már másképp érdekel a tánc
2015-03. szám / Szepesi Krisztina

A Duda Éva Társulat nemrég ünnepelte ötéves születésnapját. Az ehhez kapcsolódó ar­culatváltást pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a csapat április 17-i bemutatója az Átriumban.
A Lear király ráadásul nem csupán témájában tér el az eddigi profiltól, de attól is különleges lesz, hogy a címszerepet Duda Éva alakítja.

Miben nyilvánul meg az arculatváltás?
D. É.: Főként egy változatosabb repertoár kialakítását, nagyobb volumenű produkciók létrehozását tartom most szem előtt. Emellett miután mind tapasztaltabbak és talán érettebbek is lettünk, szeretném jobban átadni és elosztani a feladatokat a csapaton belül is. Csuzi Márton alkotói szemlélete is például egyre jobban kikristályosodik, Simeon című, első jelentős munkája után a Learnek is ő a ko­reo­grá­fu­sa. Vagyis elindult egyfajta belső erő- és energia-megosztás, és szeretnék új embereket is bevonni a munkába, ahogy most Szőcs Artur rendezőt, akivel a prózai színház irányába is elkanyarodunk kissé. És eddig is előfordult már, hogy jöttek hozzánk külföldiek, de szeretném ezt továbbfejleszteni, azaz távlati cél lenne évente meghívni egy-egy nemzetközi alkotót a társulathoz. Az első néhány évben az volt a cél, hogy összehozzuk a csapatot, kialakítsunk egy sajátos mozgásnyelvet, munkamódszert, most viszont már tovább kell lépni. Ezt pedig ahhoz képest is alakítani kell, hogy miből tudunk dolgozni financiálisan, és hogy merre megy a közönség, hiszen a nézők érdeklődése is változik, formálódik.

A Lear nagy előrelépés, hiszen eddig nem nagyon fordult elő, hogy ennyire konkrét történethez nyúltatok volna.
D. É.: A kiszolgáltatottságon lesz a hangsúly, amibe a főszereplő kerül, és azon az elvakult, rossz dön­té­sen, amit a darab elején hoz. Lear már fáradt, szeszélyes, hirtelen haragú, de közben el is gyöngül bizonyos helyzetekben. Nagyon lényeges az is, hogy van valaki, aki óriási hatalommal rendelkezik, aminek persze fel kellett épülnie konzekvens és egzakt döntésekkel, a darab során pedig elkezd szétesni ez az egész építmény. Ez az egyben emocionális szétesés lehet jellemző férfira és nőre egyaránt, de Artur szeretné kiemelni Lear feminin oldalát, így párhuzamban az ő sorsával azt is megmutathatjuk, mi lehet legbelül egy mai női vezető lelkében.

Az utóbbi időben nem táncolsz. Ez a feladat tűnt annyira izgalmasnak, hogy visszatérj?
D. É.: Artur ragaszkodott ehhez a merész ötlethez, én nagyon sokáig ellenálltam, miközben rettenetesen csábított is, hogy egy rendező azt gondolja, egy ilyen hatalmas szerepet képes vagyok megformálni, és az is, hogy a saját csapatommal együtt játszhatok. De már attól a gondolattól is összeroppanok, hogy kik formálták meg ezt a szerepet eddig. Artur azonban a kezdetektől fogva nagy bizalommal van irántam, és számára ez nem kérdés, hiába hoztam az ötleteket, ajánlatokat, hogy kinek kellene adni ezt a súlyos szerepet.

Ráadásul Csuzi Marci lesz a koreográfus, vagyis teljesen alá kell vetned magadat az ő és Artur akaratának.
D. É.: Mi sosem úgy dolgoztunk, hogy a koreográfus mutat, és a csapat másol, hanem mindig hozta mindenki a maga gondolatait, ötleteit, azaz csapatmunka folyt. Ez most is így van, miközben nagyon jó, hogy van két izgalmas gondolkodású pasi, akik ezt az egészet kívülről koordinálják, s teljesen rájuk bízhatom magam és az egész produkciót. Az is kiemelkedően új és speciális helyzet számunkra, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében mutathatjuk be az előadást, együttműködésben az Átrium Film-Színházzal, ahol ez az első komolyabb bemutatónk.
hirdetés

A helyszínek tekintetében amúgy is van egy kis változás a Nemzeti Táncszínház költözése okán is.
D. É.: Az egyik fő játszóhelyünk az évek alatt a MU Színház lett, ahol nagyon jó a színpad és a nézőtér aránya, és a helyi stábbal úgy dolgozunk már együtt, mintha hazajárnánk. Mivel a Táncszínház Várban lévő épülete egyelőre kiesett és a Trafóval némileg megromlott a viszonyunk, szűkültek a lehetőségeink, így örülök, hogy most kipróbálhatjuk az Átriumot, és Magács Lászlónak köszönhetően koprodukcióban ké­szül­het a Lear. Most az is kiderül, hogyan tudunk elmesélni egy ilyen nagyon konkrét, tartalmas és szövevényes történetet a saját elképzelésünk szerint, ráadásul főként mozgással.

Három előadást eltemettetek az ötéves jubileumi fesztiválotokon.
D. É.: Ez főként azért Budapestre vonatkozik, mert néhány levett repertoár-előadással még utazunk, a Lunatikával például még megyünk ősszel Németországba. De több új produkció született, amik bekerültek a régiek helyére, tavaly tavasszal készült a Flashback – Egy kiállítás képei, majd ősszel az Outbreak, most pedig bemutatjuk a Leart. És készülünk még egy új produkcióra is idén, The game of the speaking bodies címmel, ami nagyon visszakanyarodik majd a mozgás alapjaihoz, azt keresve, hol a helye táncnak, azon belül pedig a kortárs táncnak.

Ez a kérdés miért merül fel egy táncos-koreográfusban?
D. É.: Mert azt kezdem érezni, hogy már másképp érdekel engem is a tánc, mint korábban, a színház komplexitása már jóval inkább foglalkoztat. Körülöttünk is érezhetően minden megy az összművészet irányába, és közben felmerül ez a kérdés. Eszköz csupán a tánc vagy tud önmagában érvényes lenni? Erről egy vicces, analizáló előadást képzelek, ami egyfajta túravezetés lenne arról, hogyan létezik és fejezi ki magát egy táncos, hogyan készül egy mozdulat, egy etűd és abból akár egy komplett koreográfia.

Támogatás szempontjából is felmerül a kérdés, hogy hol a helyetek.
D. É.: Nagyon instabil az egész független terület, amivel ha túl sokat foglalkoznék, az egésztől elmenne a kedvem, miközben úgy látom, mi még egész jó helyzetben vagyunk, így nem ér panaszkodni. Pedig ez az a szféra, amelyik nyit, keres, innovatív, kísérletezik, és többek közt erősen hatással van a kőszínházakra is. Arról nem is beszélve, hogy sok nemzetközi megjelenésnek, meghívásnak tesz eleget, ezért számos független produkció a magyar kulturális élet hírnökének is tekinthető, karizmatikus rendezőkkel, ko­reo­grá­fu­sok­kal. Ezért is lenne fontos kellőképpen finanszírozni, támogatni, erősíteni ezt a területet, nem pedig lassan kihúzni a szőnyeget alóla.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor