RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. december 16., szombat
Etelka, Aletta

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Hosszútávfutó a pályán
2016-02. szám / Pavlovics Ágota

Tavaly végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, de már szép hosszú sort alkotnak azok a darabok, amelyekben játszott. Nem akármilyen alkotókkal, nem akármilyen előadásokban és persze nem akárhogy bizonyította tehetségét. Érdekes-szép arcát egyelőre sokan a VAN valami
furcsa és megmagyarázhatatlan című filmből ismerik. Jelenleg a Vígszínház tagja, az Össztáncban és a Haramiákban játszik, és már próbálja A velencei kalmárt. A korosztálya egyik legizgalmasabb egyé­ni­ségének tartott, szókimondó színésznővel, Bach Katával beszélgettünk.

A Bács-Kiskun megyei Dunapatajon nőtt fel, bár nem pontos az állítás, mert csak 14 éves koráig lakott a szülőhelyén.
B. K.: Táncoltam, tornáztam, lovagoltam, csináltam mindent, amit le­he­tett. Patajon volt színjátszó csoport, aminek tagja voltam, zon­go­ráz­ni is tanultam, aztán gimnáziumba, Budapestre, a Vörösmartyba iratkoztam be, drámatagozatra. Akkor még nem kifejezetten a színház érdekelt, inkább szükségem volt arra, hogy lekössem az energiáimat. Az, hogy felköltöztem Pestre, nagy váltás volt az életemben, sokkolt, hogy az osztályomban teljesen más mentalitású gyerekek voltak, mint én. Maga a drámatagozat jó volt, tanultunk mozgást, éneket, be­szé­det, és persze voltak drámafoglalkozások is. Az érettségi után elsőre nem vettek fel az egyetemre, csak egy évvel később, második ne­ki­fu­tás­ra sikerült bekerülnöm. Úgy sikerült, hogy elhatároztam, most fel fognak venni. Igaz, az első és második felvételi közötti évben rengeteget tanultam, készültem.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem kevés kivétellel kemény dió az odajáróknak. Önből olyan szavakat hozott ki, mint a gyűlölet és az őrület.
B. K.: Nehéz volt az első három év. Az osztályfőnökeink nem rendeztek nekünk előadásokat, nem kaptunk iránymutatást, ami egységet adott volna a jeleneteknek. Egymást rendezni hosszú ideig veszélyes, olykor a közös feladat személyes érzelmi játszmák terévé vagy harccá válik. Engem sok minden gátolt, sokszor nem tudtam a feladatomra koncentrálni, máskor majdnem megfulladtam a kommunikáció hiányától. Voltak holtpontjaim, néha ki tudtam volna rohanni a világból. Utólag nem bánom, hogy így történt, de akkor nagyon megviselt. De azt hiszem, a magyar színészek többségének meghatározó élmény, hogy hogyan töltötte az egyetemi éveit.

És akkor jött a mélypont, az egyre súlyosabb kételyek, a túlfogyás, végül a némaság.
B. K.: Hát ez így azért túlzás, azért sosem voltam néma. De nem voltam jól. Szerencsém volt, mert az egyik vizsgaelőadásunkat, ami a Hamlet volt, Zsótér Sándor rendezte, és ő túllendített ezen az állapoton azzal, hogy bizalmat és kihívást jelentő feladatokat adott. A személyisége és a munkamódszere nagy hatással volt rám. Meglepetés volt, hogy az ő rendezésében Opheliát is játszhattam. Zsótér a lehető legjobb pillanatban segített nekem.

Zsótér Sándorral a gyakorlatán is találkozott, látta dolgozni, amikor a Téli utazást rendezte a Vígszínházban. Ősz óta ön is a Víg társulatának tagja, hogy érzi magát?
B. K.: Amikor Schiller Haramiák című darabját először játszottuk, és az általam kimondott a szövegre, életemben először, több száz ember reagált, az hihetetlen élmény volt. Sokszor már nem félek a nézőktől, hanem érzem, hogy velem együtt gondolkodnak, hogy közös lélegzetet veszünk. Úgy érzem, Eszenyi Enikő bízik bennem. Jó érzés kezdőként, ha van valaki, aki azt akarja, hogy nagy feladatokat kapjak, amikből tanulni lehet. Azt is jó látni, ahogy következetesen nyit a fiatal színházcsináló generáció felé. Ezzel együtt új közönségkör felé is. Én eddig elsősorban kísérletező, újító jellegű dolgokat csináltam, velem közel egykorú színészekkel, így a Vígben új tapasztalat együtt dolgozni idősebb színházcsinálókkal. Például Valló Péterrel, aki Shakespeare A velencei kalmár című darabját rendezi éppen a Pesti Színházban, márciusban lesz a bemutató. Kern András és Stohl András mellett fogok főszerepet játszani, és fiatal vagyok ehhez a szerephez, szóval izgulok. Sok segítséget kapok a színészektől, úgy érzem, fiatal korom ellenére elnyertem a bizalmukat, és biztonságban érezhetem magam köztük.
hirdetés


Érdekes, hogy a bizalom és a biztonság milyen hangsúlyos szavak az ön számára, miközben nem kis bátorságra vall, hogy beugrások sorára vállalkozott szépszámú tervezett előadása mellett.
B. K.: Régen a kezdő színészeket vidékre küldték, mert egy vidéki színháznak minden műfajból kell, hogy legyen előadása repertoáron, így töményen lehet tapasztalatot szerezni, egyszerre kell játszani zenés darabban, klasszikusban, gyerekdarabban stb. Úgy érzem, hasonló dolgot csinálok most én is, csak Budapesten belül, és boldog vagyok, ha két teljesen különböző ízlésű alkotócsapat vagy közönség ugyanúgy érvényesnek tartja azt, ahogy dolgozom. Egyik nap Az Őrült Nők Ketrece az Átriumban, ami egy musical, aztán Kohlhaas a Szkénében, ami pedig egy mozgásszínházi előadás. Büszke vagyok rá, hogy ha az utolsó pillanatokban is, de tagja lehettem a Szputnyik Hajózási Társaság csapatának. Bár én csak az utolsó gyakorlati évemet töltöttem velük, de akkor úgy éreztem, hogy szakmailag ennél többet már nem is kívánhatnék, remélem, lesz még ilyen az életemben. Grazban, a Bodó Viktor rendezte Motelben játszottam először nagyszínpadon. Szintén a Szputnyik csinálta meg Kleist darabját, A heilbronni Katicát. (A produkció a legjobb független színházi előadásként 2015-ben elnyerte a Színikritikusok Díját – P. Á.) Kovács D. Dániel rendezte, Thurneck Kunigunda szerepét játszottam. Van, hogy a környezetem úgy látja, túl sokat vállalok, de remélem, hogy mindig érezni fogom, hogy mennyit bírok.

Mivel tartja egyensúlyban magát, hogyan próbál felkészülni meglehetősen szerteágazó feladataira?
B. K.: Sportnak fogom fel, igyekszem úgy beosztani az időmet, hogy mindenre jusson. Edzek, énektanárhoz, beszédtanárhoz megyek, rendszeresen alszom és eszem. Folyamatosan próbálok egyensúlyt tartani. Ezt nem tanítják meg az egyetemen, hogy hogyan tud egy színész maximális teljesítményt nyújtani, és közben egészséges életet élni, én hiszem, hogy lehet. Hosszú távra tervezek, úgy képzelem az életet, mint valami hatalmas maratoni futást. Holtpontokon túllendülni, kitartani, folyamatosan erősödni, és elérni azt, amikor a befektetett energia visszafelé is áramlik, mint egy örökmozgónál.

Mi mindenben láthatjuk a közeljövőben?
B. K.: Ahogy említettem, a következő bemutatóm A velencei kalmár lesz a Pesti Színházban március 9-én. Dolgozom emellett az egyetemen is, Ibsen Brand című drámájából lesz március végére bemutató az Ódry Színpadon, ahol egyébként lassan két éve játsszuk a Boris Vian Tajtékos napok című regényéből készült adaptációt. Újabb beugrások, megugrások, és futom tovább a kis maratonomat.




vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor