RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. április 29., szombat
Péter

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„Mintha ciki lenne nőnek lenni”
2016-11. szám / Jónás Ágnes

Neil La Bute 2005-ben írt Valami csaj(ok) című komédiája december 15-én debütál a Rózsavölgyi Szalonban Németh Kristóf rendezésében, Pokorny Lia és Őze Áron szereplésével. Az előadás egyik kulcsfigurája egy középkorú, nősülni készülő férfi, aki nem sokkal esküvője előtt
elhatározza, hogy végigjárja élete nagy szerelmeit, hogy megtudja, melyek voltak azok az okok, melyek miatt kapcsolatai rendre zátonyra futottak. A négy különböző női karakter bőrébe bújó Pokorny Liával olyan témákat jártunk körbe, mint a felcserélődött nemi szerepek, a miattuk jelentkező diszkomfort érzés vagy a párkapcsolatban elkövethető hibák.

A Valami csaj(ok)at nagy sikerrel mutatták be Londonban, 2013-ban film is készült belőle. A magyarországi előadás különlegessége, hogy mind a négy különböző női karakterét te játszod. Igazi bravúrszerep, nem igaz?
P. L.: Eleve nagyon szeretem, amikor egy darabban több karaktert is lehet játszani. Mind a négy nőnek megvan a maga igazsága, stílusa, ízlése, habitusa és gondolkodása, tehát nagyon fontos, hogy mind külsejükben, jelmezükben, sminkjükben, mind pedig be­széd­stí­lu­suk­ban erőteljesen elváljanak egymástól. Ebben a komédiában ráadásul négy női sorsot, négy különböző szerelmet is meg kell jeleníteni, ami igencsak nagy kihívás.

Egy középkorú férfi nősülni készül, s elhatározza, végigjárja élete nagy szerelmeit.
P. L.: Valamennyiükkel hasonló szállodai szobában találkozik, más-más városban. Az a cél vezérli, hogy bocsánatot kérjen tőlük, s hogy elszámoljon magával, miközben persze felmerül a kérdés: kizárólag a férfi hibáztatható a kisiklott párkapcsolatokért? A nők csupán áldozatok, vagy legalább annyi van a rovásukon, mint ex-párjuknak?

Milyen típusú nőkkel találkozik?
P. L.: Sam az a típusú nő, akiről már tizenévesen látszik, hogy mi lesz belőle évtizedek múltán. Korlátok közé szorítja magát, s azon, hogy esetleg másképp is élhetne, nem is nagyon gondolkodik el. Testén, arcán és a lelkében egyaránt viseli az általa választott élet nyomait. Egy ilyen típusú ember valószínűleg sose lesz boldog, hiszen folyton biztonsági köröket fut, és teljes mértékben beletörődik a sorsába. A másik hölgy Sam szöges ellentéte: mindent ki akar próbálni, semmit nem szeretne kihagyni az életéből. Az intellektuális harmadik folyton nyertesnek hiszi magát, kicsit sem mer esendővé válni, s ha nem úgy alakul az élete, ahogyan azt ő szeretné, rögtön a környezetét hibáztatja, s képtelen a megbocsájtásra. A negyedik nő rendkívül jó humorú, szabad, nyitott, életvidám típus, aki a látszólagos „minden rendben van” felszín ellenére erőteljes frusztrációval küzd.

Mindegyikük a férfit hibáztatja a félresiklott kapcsolatért, mind a négyen az áldozat szerepét öltik magukra.
P. L.: Igen, de én mindig azt szoktam mondani, hogy egy párkapcsolatban mindig két ember van jelen – egy közös történet alakulásában mindkét fél vét hibákat.

Erről eszembe jutott egy Müller Péter-előadáson hallott mondat, miszerint a férfi az, aki a nőt „pros­ti­tuált­tá”, vagyis áldozattá teszi.
P. L.: Ha valaki – legyen az nő vagy férfi – magát áldozatként kezeli egy történetben, azt játszmának nevezik, melynek fókuszában mindig a másik fél hibáztatása áll. Az ember hajlamos ragaszkodni a saját illúzióihoz, egy idealizált képhez, melyet a párjáról alkot, még akkor is, ha pontosan tisztában van a csúf igazsággal. Ezért van az, hogy bizonyos nők akár egy életen át is képesek benne maradni egy számukra kényelmetlen kapcsolatban, noha senki nem tart pisztolyt a fejükhöz, vagy kényszeríti őket maradásra. Hogy az egyik fél hogyan kínozza magát az illúzióival, arról a másik fél aligha tehet.
hirdetés

A nők mintha manapság direkt kínozni akarnák magukat azzal, hogy ők hordják a nadrágot a férfiak helyett.
P. L.: Valóban úgy tűnik, mintha ciki lenne nőnek lenni, és mintha a férfi tulajdonságokat mi, nők előnyben részesítenénk. Többek között ez az oka annak, hogy nők és a férfiak egyaránt boldogtalanok, s hogy már egyik se találja a másikban azt, amire szüksége lenne. A tartás, a méltóság, a tisztesség, a felnövés, a felelősségvállalás és a szabadság szavak értéke manapság egyre csökken. A fiam múltkor előreengedte az egyik osztálytársnőjét a folyosón, mire a lány felhördült, és szinte sértésnek vette a gesztust. A fiam otthon azt kérdezte tőlem: miért egyformaságot akarnak a lányok, miért nem egyensúlyt?

Jogos. Egyenrangúak vagyunk mint emberek, nem pedig egyformák.
P. L.: Szerencsére van köztünk egy-két apró testi különbség is, ami mindezt bizonyítja. Miközben a nők egyre jobban „elférfiasodnak”, addig a férfiak felelősséget vállalni nem akaró szabad gyerekek szeretnének maradni. Azt hiszik, hogy menő dolog az éjszakában lődörögni, inni, és komolytalan kalandokba keveredni, de az az igazság, hogy ennek semmi köze a szabadságoz. A szabadság onnantól kezdődik, ha be vannak fizetve a csekkek, ha meg vannak oldva a dolgok. Sok nő épp utóbbi miatt dönt úgy, hogy mivel a férfit megváltoztatni macerás, majd változik ő maga: felvesz egyfajta macsó habitust, amiben egyáltalán nem érzi jól magát. Mindent kontrollálni szeretne, agresszív, karrierista és maximalista lesz, amiben persze rettentően el lehet fáradni fizikailag, mentálisan, valamint lelkileg is. A karácsonyi készülődésben én például mindig iszonyatosan ki tudtam fáradni, mert azt hittem, hogy mindent nekem kell irányítanom. Később rájöttem, hogy nőnek lenni csodálatos, hogy jó néha elfogadni egy férfi segítségét, és hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy az öcsém hogyan teszi fel a fa tetejére a csúcsdíszt. Attól, hogy nem én dekorálok, nem én állítom be a fát, még jól is elsülhetnek a dolgok.

Vagyis sokáig tartottad magad ahhoz, hogy egy nő is képes ellátni azokat a feladatokat, amelyeket egy férfi?
P. L.: Igen, bár én nem csináltam belőle identitáskérdést. Rég rossz, ha egy nő férfias feladatokat lát el. Nem kérte tőle senki. Vannak dolgok, amelyekben a férfiak jobbak, és vannak, amikben a nők, ez ilyen egyszerű. Nem véletlenül nincsenek koedukált bokszmérkőzések. Egy nő „csupán” arra vágyik, hogy megfogják a kezét, és azt mondják: itt vagyok, segítek!

Mi lehetne a megoldás?
P. L.: Ha mindkét nem azon tulajdonságokat erősítené magában, amelyektől jól érzi magát a bőrében.






vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor