RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. november 23., csütörtök
Kelemen, Klementina

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
A felfedezés öröme
2017-01. szám / Kovács Emőke / Vörösmarty Színház

Blaskó Borbála táncművészként, koreográfusként és táncpedagógusként dolgozik, a Vörösmarty Színház mellett tagja a Horváth Csaba vezette Forte Társulatnak. Első önálló munkáját,
a Hekabét 2015-ben mutatták be a székesfehérvári színházban. Idén januárban Pukedli − Hajsza címmel debütált legújabb rendezése – erről kérdeztük.

Tavaly a Hekabé című előadásod kapcsán mondtad, hogy közel áll hozzád a görög drámák világa, most nagyot ugrottál időben, két 20. század eleji alkotó művéhez nyúltál. Miért épp e két darab szolgált alapul legújabb rendezésedhez?
B. B.: Az Yvonne-nal való kapcsolatom sokkal régebbi, mint bármelyik görög drámához való kötődésem. Még a Balettintézetbe jártam, amikor láttam egy Yvonne-előadást a Katona József Színházban, és annyira magával ragadott a téma, hogy rögtön tudtam, foglalkoznom kell vele, és nem csak a dráma elolvasása szintjén. A Hekabé kapcsán az érdekelt leginkább, hogy a különböző női archetípusokat − a magam női mivoltával − hogyan tudom színpadon megjeleníteni a test kifejezési eszköztárával, mozgásszínházi formában. Most az Yvonne, burgundi hercegnőben, amely a Pukedli címet kapta és a Boleróban, ami Hajsza néven fut majd, a női-férfi energiák összekapcsolódását szeretném megmutatni. Számomra e két műben az érték kérdése a leglényegesebb, vagyis az a problematika, hogy ma mit nevezünk értéknek, mennyire vesszük észre és becsüljük meg, vagy hagyjuk kicsúszni a kezeink közül. A Pukedliben a külcsín-belbecs szembenállása a fő irányvonal, a Hajszában Botticelli Vénusz születése című festményéből inspirálódtam: ez segített megfogalmazni a nőt, a makulátlan szépséget. Közben a világban az elférfiasodott nők és az elnőiesedett férfiak egyre inkább jelen vannak – szeretném, hogy a férfiak egy olyan férfiideált jelenítsenek meg, amit én ma hiányolok a társadalomban.

Az Yvonne-történetből mit emeltél ki?
B. B.: Érdekes, mert Gombrowicz művében Yvonne a címszereplő, az én olvasatomban mégsem ő a központi figura, hanem Fülöp herceg, ő megy át egy személyiségfejlődésen és bukáson, ez a történet leginkább az ő tragédiája. Az én performanszomban a herceg útját kísérjük végig, Yvonne egy eszköz arra, hogy Fülöp szembesüljön önmagával – megadatik rá a lehetősége, hiszen az Yvonne-nal való találkozása kapcsán ráeszmél, felismeri esendő mivoltát, az már egy másik kérdés, hogy mit kezd ezzel. A Boleróban szintén egy nő a központi figura, de őt a férfiakkal való viszonya határozza meg.

A Pukedliben hogy kezelted a próza és a mozgás arányát?
B. B.: Nagyon leszűkítettem Yvonne történetét, de igyekeztem meghagyni a fanyar humorát és a groteszk világát. Mindenképpen arra akartam fektetni a hangsúlyt, hogy Fülöp herceg szembesüljön saját magával, és feltegye a kérdést, kellemes-e neki a hazug mindennapokban élni, és legbelül érzi-e, hogy nem jó úton jár. Nem véletlen, hogy egyedül a Fülöpöt játszó Lábodi Ádámnak adtunk szöveget.

Miért épp egy kávézó ad teret ennek a történetnek?
B. B.: A műben három vezérszálat véltem felfedezni, a megalkuvás és a külcsín-belbecs mellett a viselkedés, az illem és etikett szabályaira kérdezek rá. A nézőket is szeretném egy picit „megmozgatni” azzal, hogy egy megszokottól eltérő helyszínt választottam. Nem csupán az a cél, hogy megmutassak egy előadást, hanem hogy a befogadók is részesévé váljanak azáltal, hogy nézőként elgondolkodnak azon, vajon „fel merek-e állni a székemről, hogy jobban lássak? Vagyok-e olyan bátor, hogy ha kitakar egy oszlop egy momentumot, odébb állok, és követem a színészek térben való mozgását?” Ez izgalmas tanulmány lehet mind a nézőnek, mind nekem.
hirdetés


Nagyon érdekes látványvilága van az előadásnak, melynek egyik színfoltja a jelmezek különlegessége, ezek funkciójáról beszélj egy keveset.
B. B.: Olyan anyagokat kerestem, amelyek akusztikailag meg tudnak szólalni: sercegő, zizegő, irritáló hangok, ahogy Yvonne a herceget irritálja közvetlenül, úgy közvetetten a térben jelen legyen ennek kivetítése. Nem technikai megoldást választottam, a ruhák anyagai hozzák létre: lufikat, pukkancsanyagot, zacskókat, újságpapírt használunk.

Milyen könnyedséggel vagy nehézséggel jár az, hogy nemcsak rendezőként vagy jelen, hanem játszóként is?
B. B.: A Pukedliben nem okoz nehézséget, a Hajszában annál inkább. Ez utóbbiban kompozíciók vannak, szólamok, és az én részemet, saját magamat nem látom az egészben, emiatt nem tudom, hogy azt a hatást váltja-e ki, amit szeretnék. Egy kimondottan táncos előadásban ez nagyon nehéz, ha én is részese vagyok. A Hekabéban is más volt, mert külön jelentéssel bírt a szerepem, tudtam egyedül próbálni. A Pukedliben szinte végig jelen vagyok, de az egy belső út, ott a lényről szól, performansz jellege van. Az alkotásban az is furcsa, hogy az alkotó számára maga az út sokkal izgalmasabb tud lenni, mint a végeredmény, hiszen egyfajta „önismereti képzés”, egy olyan tanulási folyamat, amely határozottságot, tiszta látásmódot és akaraterőt igényel.

Igényt tartasz arra, hogy legyen külső segítséged?
B. B.: Alapjaiban véve bizalmatlan ember vagyok. A szüleim tudnak terelgetni, segíteni, elmondják, mit látnak a végeredményből, de hogy milyen az én belső világom, és abból hogyan tudok fogalmazni, arra nekem kell rájönnöm. Nem is akarom megfosztani magamat a felfedezés élményétől és örömétől, és nagyon hálás vagyok, hogy lehetőséget kapok önmagam kifejezésére.





vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor