RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. augusztus 23., szerda
Bence

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Széthullott személyiségmorzsák
2017-02. szám / Jónás Ágnes

Mikor jön el az a pont, amikor egy híres színésznő feladja karrierjét, s ráadásul képtelen megszólalni? Ki az, aki segíthet neki, hogy visszatérjen a mindennapokba, s egyáltalán meddig
feszíthetők az emberi lélek teherbíró képességének határai? – ezekre a kérdésekre keresi a választ a március 17-én a Szentendrei Teátrumban debütáló, Ingmar Bergman filmjén alapuló Persona című rendhagyó monodráma. A Szentendrei Tavaszi Fesztivál keretében Balsai Mónika, Györgyi Anna és Horváth Erika szereplésével látható előadásról Hidvégi Nóra rendezővel beszélgettünk.

Bergman 1966-os Personája a mai napig kedvelt, a filmtörténet egyik legsokrétűbb remekműveként számon tartott alkotása. Mi van ebben a műben, ami a ma emberének fantáziáját is rabul ejti?
H. N.: Balsai Móni hívott fel évekkel ezelőtt a film színpadra adap­tá­lá­sá­nak ötletével, de csak most érkezett el az idő, hogy a tettek mezejére lépjünk. A Persona-történet szerintem rettentő aktuális, hiszen a ma emberének is nap mint nap számot kell vetnie azzal, hogy határait meddig feszegetheti anélkül, hogy össze ne roppanjon. Bergman mesterien kalauzol a női karakterek gondolataiba, a sz­emé­lyi­ség sérülékeny rétegeibe. Elisabeth, a főszereplő szí­nész­nő­ként és édesanyaként is igyekszik az önmaga és a mások által támasztott elvárásoknak megfelelni, míg egy nap, besokallva a rá nehezedő terhektől, némaságba burkolózik. Iszonyatosan nagy bátorság, hogy nem az öngyilkosságot választja. A hallgatás tud igazán hangos lenni.

Valóban bátorság kell ahhoz, hogy egy időre „lekapcsolódjunk a rendszerről”.
H. N.: Ezt minden ember megengedhetné magának, de a legtöbben sosem merik azt mondani, hogy na, most aztán elég, magamra csukom az ajtót, hagyjatok egy kis nyugalmat nekem! Holott ez éppoly természetes szükséglet, mint például az evés vagy a biztonság iránti vágy.

Egyre több nő omlik össze a terhek súlya alatt, jóllehet, legtöbbjük fejéhez azért nem tartanak pisztolyt a férfiak.
H. N.: Igen, azonban a nemi szerepek megváltozásával egyre nagyobb a nőkre nehezedő ki nem mondott elvárás. A nők maszkulin jelleget öltenek, amit a társadalom elnéz nekik, mi több, tapssal jutalmaz, míg a férfiak „elnőiesedését” kevésbé. A Persona egy kicsit erről is szól.

Egyáltalán nem lehetett könnyű dolgod, hiszen számos olyan jelenet, például egymásba vágott képkockák sora látható a filmben, melyet filmes eszközök híján színpadra vinni majdhogynem lehetetlen. Milyen rendezői koncepció vezérelt?
H. N.: A Persona tulajdonképpen egy monodráma, ennek ellenére egy háromszereplős darab, így valóban nagy kihívás volt három színész játékát kitalálni úgy, hogy közülük – egyetlen dialógust leszámítva – voltaképp csak az ápolót, Almát alakító Balsai Móni beszél. A fő kérdés az volt, hogy mivel lehet kitölteni a színpadon azokat a némaságból fakadó „holthelyzeteket”, melyeket filmes eszközökkel jóval könnyebb élővé tenni.
hirdetés

Három remek színésznővel dolgozol: a doktornő szerepét Horváth Erikára, Elisabethét Györgyi Annára, s ahogy említetted, az ápolóét Balsai Mónira osztottad. Miben rejlik szerinted a trió erőssége?
H. N.: Rengeteg szeretet, bizalom van bennük egymás iránt, és egy ilyen volumenű darabot ezek nélkül nem is lehet létrehozni. Nagyon hamar egy hullámhosszra tudtunk kerülni, ráadásul ugyanez a helyzet Garai Judittal, akivel évek óta dolgozom együtt. Ő írta többek között a Ljudmila Ulickaja-novellából készült Rövid és a Halálos tavasz című előadások adaptációját, illetve az alkotócsapat része a kiváló zeneszerző, Nyitrai László is.

Györgyi Annával ez már a negyedik közös munkád. Ennyire beváltatok egymásnak?
H. N.: Abszolút! A Györgyi-Horváth-Balsai trióval korábban a Rövidben dolgoztam együtt, a most a KuglerArt Szalonban futó, 2012-ben a Rózsavölgyi Szalonban debütált G – monodráma Charlotte-jának szerepét szintén Györgyi Annára osztottam.

Visszatérve a Personára, ma is vita tárgyát képezi, hogy a történet két egymásra rímelő szereplője, Alma és Elisabeth Vogler egyazon személyt takar-e. Te milyen álláspontot képviselsz?
H. N.: Maga a cím is e kérdés feszegetésére sarkallja a nézőt, ugyanis a latin persona szó jelentése személy, személyiség. Jelen esetben az összeomlott, „beteg” személyiség konfrontálódik az egészséges személyiséggel. A két nő különböző magatartással közelít az élethez, de én mégis azt gondolom, kétszemélyes drámájuk lényege, hogy a végén kiderüljön, hogy a két út valójában nagyon is egy, s hogy Elisabeth és Alma egy és ugyanaz a személy. Az előadásban ezt hangsúlyozzuk. Korábban mindig Alma volt az, aki az embereket hallgatta, de mikor a néma, bálványozott színésznővel marad összezárva, kinyitja a lelkét, felszínre törnek belőle az elfojtások, felhasadnak a régi emlékei, dől belőle a szó, s ennek következtében személyisége igencsak megváltozik.

Megszokhattuk már tőled, hogy tudatosan nem használsz sok kelléket a színpadon. Ezúttal is így lesz?
H. N.: Való igaz, hogy darabjaimban „csak úgy” még egy kiskanalat sem emel fel senki, hacsak nem rendelhető a mozdulathoz és a tárgyhoz dramaturgiai szerep. Ezúttal csak egy bútor lesz a színpadon, kellékek tekintetében szintén a minimálisra szorítkozunk, nagy hangsúlyt fektetve a látványra.

Kortárs vagy a hetvenes évekre jellemző színpadhangulatra számíthatunk?
H. N.: Mivel a Szentendrei Teátrum színháztermének van egy izgalmas, a hetvenes éveket idéző hangulata, Klimó Péter díszlet- és jelmeztervezővel azt szeretnénk elérni, hogy a helyszín és a színpadkép egységet alkosson, s hogy a kettő hangulata összeforrjon a nézőben.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor