RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. november 18., szombat
Jenő

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Az otthon keresése
2017-03. szám / Kovács Emőke / Vörösmarty Színház

Április elején mutatja be a székesfehérvári Vörösmarty Színház Tömöry Péter Európa, édes hazám című színművét, az előadás az Aradi Kamaraszínházzal koprodukcióban készül. A darab rendezőjét, Szabó K. Istvánt kérdeztük, aki immár másodszor rendez a fehérvári teátrumban.

Többévnyi kőszínházi lét után miért választottad a szabadúszást?
Sz. K. I.: Ez egy tudatos választás volt: úgy éreztem, ki kell szakadnom egy időre az intézményi adminisztrációból ahhoz, hogy újra megfogalmazhassam magam számára, miről szól, miért fontos ez az alkotásdi. Felcseréltem a kívülről diktált tervezetet, repertoárprogramot a belső sugallatokra, és így őszintébben viszonyulhatok a saját igényeimhez.

Dolgozol román, erdélyi magyar és magyarországi színházakban. Milyen markáns különbségeket, másságot érzékelsz a romániai és az itteni színházi nyelv között?
Sz. K. I.: Leginkább a színházról való gondolkodásban észlelhetők markáns különbözőségek, és ennek mind kultúrtörténeti, mind nemzetkarakterológiai okai vannak: míg a magyar színházi közízlés mind tartalmában, mind formanyelvében erősen ragaszkodik egyfajta színházi hagyományhoz, a fiatalabb, frissebb román színház nyitottabb szemlélettel fordul a világ felé, bátran szembefordul saját történelmével, és naprakészen újrateremti magát. Ez a tényállás már csak azzal is jól szemléltethető, ha a kortárs drámairodalom színpadi jelenlétét tekintve vonunk párhuzamot. Magam is többnyire a román fordításokból ismerkedem az új nemzetközi tendenciákkal, a magyar színház általában – bár nyomokban tartalmaz progresszivitást – beéri a már bejáratott címekkel, és biztonsági köreit futja.

Mennyiben számít egy rendező munkájában, hogy milyen kultúrához/kultúrákhoz tartozik?
Sz. K. I.: Azt gondolom, hogy ebben a munkában kifejezetten előny, ha tágasabb spektrumból merítünk. Én mindig többletként éltem meg azt, hogy kulturálisan kétlaki vagyok. Jólesik átjárni egyik játéktérből a másikba. A román rendezői iskolában tanultam meg a szakma alapjait, amely a magyartól eltérő módszertannal operál, de befogadásra hajlandó munkatársakkal remekül kamatoztatható. Akár itt, a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, ahol másodszor is együtt dolgozhatok egy termékeny, jól kondicionált társulattal.

Tavaly Székesfehérváron Dürrenmatt Play Strindberg című darabját, most pedig Tömöry Péter Európa, édes hazám című drámáját rendezed. Egyikről sem mondhatjuk el, hogy széles körben ismert lenne Magyarországon. Szeretsz a szélsőségekkel kísérletezni?
hirdetés

Sz. K. I.: Kísérletezésnek tűnik, ha nem egy közismert drámát dolgozunk fel? Nincs ebben semmi szélsőséges. Izgalmas helyzetekből próbálok egy következetes játékrendszert kialakítani, amiben a gondolat, a színész és a közönség összeérjen. Nehéz elfogadnom azt, hogy a közönség nem vevő a kihívásokra, nem igényli az új impulzusokat. Az elmúlt évben bemutatott Play Strindberg sikere is azt bizonyítja, hogy a kételyek ellenére, ha képesek vagyunk hitelesen megszólítani a közönséget, az készséggel válaszol.

Miről szól az Európa, édes hazám? Milyen alapgondolatok fogalmazódnak meg benne?
Sz. K. I.: Ez a darab egy átmeneti állapot érzékeny látlelete: az otthon kereséséről szól, egy olyan időszakban, amikor a mesterségesen szétszabdalt Európa árvái visszakérezkednek a szülői házba. Akiket felvásárolt az anyaország, azok bízhattak az újrakezdés lehetőségében. Akikért nem fizettek fejkvótát..., ők az Európa, édes hazám hősei, egy német menekülttáborban összezárva, karácsonykor, várják a megváltást. A megváltó ezúttal a közmédia képében jelentkezett be, s míg várunk rá, sorstörténetek bontakoznak ki, fény derül a menekülés valódi okaira, belátunk a „státusz” mögé, az iktatószám mögül előbújik az ember. S bár a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején zajló, Európa határain belüli migrációs válság az alapja, hőseink történetei, vívódásai kísértetiesen hasonlítanak a most zajló eseményekhez. Időközben csak annyi történt, hogy a tömegmanipuláció eszköztára fejlődött, a lényeg az maradt.
Mit gondolsz, mennyire kell a művészetnek a mindennapi problémákat feszegetni?
Sz. K. I.: A színház a jelen művészete, és addig van értelme, míg képes tükröt tartani saját korának. Elcsépelt, de még mindig érvényes megállapítás.

Az Európa, édes hazám esetében jelen van a szerző is. Mennyire kell az ő szempontjait, észrevételeit figyelembe venned? Vagy teljesen szabad kezet kaptál?
Sz. K. I.: Kortárs lágerlenyomat. Ezzel a megjelöléssel ajánlja a szerző a személyes élményei által ihletett drámát. Természetesen próbálom értelmezni, megfejteni az indítékait, és megtoldani ezt a művet azokkal a benyomásokkal, asszociációkkal, melyek az én olvasatomban fogalmazódtak meg.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor