Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
Lejárják a gyűlöletköröket
2017-09. szám / Bóta Gábor

A félelem megeszi a lelket című Fassbinder-film színpadi változatát mutatják be október 14-én az Átriumban, Alföldi Róbert rendezésében. Azt mondja, a történet főhősei csupa olyat csinálnak, amitől a konvenciók miatt mindenki zavarba jön, és elkezdi őket utálni.

Egy előzetesben már mondtad, hogy ebben a történetben az az iz­gal­mas, hogy egy német takarítónő meg a nála húsz évvel fiatalabb bevándorló hogyan találnak egymásra úgy, hogy szinte ki tudják zárni a külvilágot. De óhatatlanul fölvetődik a kisebbség és a másság kér­dé­se, hiszen pusztán amiatt, hogy szeretni merik egymást, teljesen kiközösítik őket.
A. R.: Azért nagyon szép ez a történet – most furát mondok –, mert valahogy a szeretetről szól. Lehet, hogy ez a fajta kapocs, ami a két ember között kialakul, túl van a lángoló szerelmen. Ez nagyon egy­sze­rű, magától értetődő összetartozás és szeretet.

Nem lehet, hogy kicsit egymásba menekülés is?
A. R.: Ez nem rossz gondolat... De az nem tart ki. Ez meg kitart. Nem, azt hiszem, még sincs benne menekülés, mert nem tudják, hogy ebből mi lesz. Ha menekülés lenne, akkor ennek eleve így mennének neki, de mindenféle konfliktust kibír ez a kapcsolat.

Mitől találnak ők egymásra, miközben látszólag nem passzol semmi?
A. R.: Egyszerűen elkezdenek egymással beszélgetni.

És ez már kiveszett a világból?
A. R.: Hát úgy tűnik. Azt mondja a fiú, hogy „te jó vagy”. Valós érdeklődés, valós odafigyelés, valós ki­szol­gál­ta­tottság van. Két magányos ember beszélget, igen egyszerűen, szinte tőmondatokban. Körülbelül így, hogy te ki vagy, ez vagyok, ez érdekes, te is érdekes vagy, jaj, de jó, akkor nézzük meg, hogy melyikünk érdekesebb.

Ez miért irritálja annyira a környezetüket?
A. R.: Mert minden olyat csinálnak, ami nem illik. Nem illik hatvanéves, háromgyerekes, egyedülálló nőnek, akinek meghalt a férje, fiatal marokkói fiúval szerelembe esni, ezt bejelenteni, hozzámenni. Nem illik német nőnek marokkóival lenni. Marokkói fiatalembernek hatvanéves nénibe beleszeretni. Csupa olyat csinálnak, amitől a konvenciók miatt mindenki zavarba jön, és elkezdi őket utálni. Nekik meg ez eszükbe se jut, ez a szép benne. A másikra figyelnek, a másik az érdekes, róla lehet gondoskodni, őt lehet szeretni, ő ad erőt, biztonságot.

Az ég egy adta világon senkinek nem ártanak ezzel. Akkor mégis miért akadnak ki rájuk olyan sokan?
A. R.: Mert, ha nem vagyunk boldogok, akkor a boldogságra irigyek vagyunk.
hirdetés

Azért előfordulnak rajtuk kívül más boldog emberek is, és őket nem közösítik ki.
A. R.: Szerintem az irritálja a környezetüket, hogy nem értik, ők miért, mitől boldogok. És nincs rá válasz. Ez egy nagyon egyszerű történet. Olyan, mintha a valóságból kivágnának egy pici szeletet, és azt egy kicsit felnagyítanák. Akár bárkiről lehetne szó, aki utazik a villamoson. Ez egy nagy történet, és mégis mennyire egyszerű! És mennyire nem az a lényeg, hogy öreg vagy, vagy fiatal vagy, nő vagy férfi vagy, ilyen vagy, olyan vagy, amolyan vagy. Szóval, hogy ez nem egy bonyolult ügy, ezt ezért vettem elő.

Meg, gondolom, azért is, mert gyűlölet van körülöttük...
A. R.: Hát persze! Ez Németországban, 1974-ben keletkezett történet, és valóban lejárják a gyű­lö­let­kö­rö­ket. De az a társadalom, az a közeg nem a gyűlölet felé mozdul el végleg, hanem az elfogadás felé. Tehát megjárják ugyanazokat a köröket, mint amiket mi megjárunk most, de valahogyan a másik irányba mozdul el a közeg. Vagyis nem arról van szó, hogy nem merül fel bennük, miért marokkói, miért öreg csajjal, miért veszi el a németektől a munkájukat, de valahogyan úgy alakul, hogy ezek a teljesen alapvető emberi érzelmek, félelmek, szorongások nem habosodnak tovább, hanem egyszer csak elkezdenek az elfogadás, a békesség irányába mozdulni.

És nálunk pont az ellenkezője történik?
A. R.: Nálunk pont az ellenkezője van, igen. A kiindulópont, a konfliktus, az érzelmi sokk, a szorongás, az ugyanaz. De hogy hová mozdulnak ebből az alapszituációból az események, az nagyon más.

Azt gondolod, hogy nálunk ők, a mi mostani közegünkben, nem is tudnának létezni?
A. R.: Á, elhúznának Németországba. Nem tudom, hogy meg tudnának-e lenni egy ilyen közegben. Eszem­be jut Az állampolgár című magyar film. Annak afrikai menekültje megpróbál itt maradni a sze­rel­mével.

És veled mi a helyzet? Amikor a Nemzetiből el kellett jönnöd, akkor inkább külföldön rendeztél. Most egyre többet dolgozol itthon, sőt, sokan azt mondják, hogy az Átrium lényegében a te színházad lesz.
A. R.: Ez nem így van. És én nagyon nem is akartam, hogy így legyen. Nagyon bírom az Átriumot most vezető fiúkat, abszolút szeretek velük dolgozni, de amilyen az Átrium lesz, az ő víziójuk. Vagy mondjuk azt, hogy közös, de semmi esetre sem az én vezetésemmel. Nem mondom, hogy nem beszélgettem velük róla, de ezt ők akarták megcsinálni, és föl sem vetődött, hogy én ebbe jobban beleszállok, mint eddig. De ez nem negatív, van egy fiatal csapat, a tagjainak ez fontos. Játszom, rendezek, mennek az előadásaim. Én ugyanannyit fogok ott dolgozni, mint eddig. Ők pedig ugyanazt akarják folytatni, amit eddig csináltak. Aztán hogy ez mennyire billen ide vagy oda, az már idő kérdése.

Akkor te itthon folytatod a vándoréletet egyik színháztól a másikig?
A. R.: Igen, én most elég sokat dolgozom majd itthon. És utána megyek mindenfelé. A tavalyi évad úgy alakult, hogy sokat voltam kint, az idei pedig, hogy sokat vagyok itthon. Budaörsön rendezem Tolsztoj A sötétség hatalma című művét, aztán a Centrál Színházban Ibsen Kísértetek című darabját állítom színpadra. És utána játszom a Radnótiban a III. Richárdot, Andrei Serban rendezésében. Majd még sok minden lesz, de ez egyelőre nem állt össze szépen egymás után.



vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor