RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. november 18., szombat
Jenő

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„A színészet nem szerelem, hanem kőkemény munka”
2017-09. szám / Jónás Ágnes

„Szerintem nagy kincs, ha egy színész egyedi hangi adottságokkal rendelkezik. Idővel a védjegyévé válik és színesíti a repertoárját ” – vallja Molnár Piroska, aki október 6-tól pályájának
zenés állomásain kalauzolja végig a Rózsavölgyi Szalon közönségét Emberi hang című önálló zenés színházi estje keretében. Az ősbemutatóról és századunk kommunikációs defektjeiről a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas színésznővel beszélgettünk.

A Rózsavölgyi Szalon vezetője, Zimányi Zsófia vetette fel, hogy jó volna egy önálló estet csinálni, vagy az egész az ön ötlete volt?
M. P.: Zsófia már régóta mondogatta, hogy kellene nekem egy önálló zenés színházi est, de persze az én fejemben is motoszkált ez már egy ideje. Most elérkezett az idő.

Több mint öt évtizedes művészi pályája nemcsak jelentős drámai alakításokat, hanem nagy zenés szerepeket is tartalmaz, az operettől a musicalig, a klasszikus dalok megformálásáig.
M. P.: Az Emberi hang gerincét is a zenés szerepeim, a számomra írt dalok alkotják, miközben röviden beszélek pályám egy-egy ál­lo­má­sá­ról, s megosztom gondolataimat, élményeimet, tapasztalataimat az emberi hangról, annak erejéről, hatásáról, különösségéről. Sokat szin­kro­ni­záltam, talán ezért lehet az, hogy a legtöbben nem arcról, hanem inkább a hangomról ismernek fel. Szerintem nagy kincs, ha egy színész egyedi hangi adottságokkal rendelkezik. Idővel a védjegyévé válik és színesíti a repertoárját.

Úgy tudom, hogy meglepetésként vendégekre is számíthat a közönség.
M. P.: Így igaz! A vendégeim – két-három havonta más és más lép velem színpadra – tizenöt perc erejéig emelik majd az estek fényét, együtt énekelünk. Elsőként Novák János, a Kolibri Színház igazgatója csatlakozik hozzám, akinél huszonöt éve játszom a Bors nénit.

Hogy tapasztalja, milyen a 21. század „emberi hangja”? Tudunk még úgy személyesen és elektronikus úton kommunikálni egymással, hogy kimondott szavaink és hangsúlyaink szúrófegyverré ne váljanak? És egyáltalán, lehetséges manapság egy ártatlannak induló, hétköznapi beszélgetést anélkül lefolytatni, hogy ne élesedjen összecsapássá?
M. P.: A világ nem a párbeszéd felé halad. Toleranciára, egymásra figyelésre és empátiára nagy szükség volna, azonban ezek kezdenek kimenni a divatból, akárcsak a gondolkodás. Gyakori, hogy szemtől szembe vagy a számítógép mögé bújva, stílussal és hangnemmel nem törődve vágunk sértő szavakat egymás fejéhez, bele sem gondolva abba, hogy milyen mély sebeket ejthetünk embertársaikon.
hirdetés

Ha már a számítógépet említette. Az egyik legnagyobb közösségi oldalon egy Lorán Lenkére emlékező bejegyzéshez a következő hozzászólást írta: „Isten vele, megyünk majd mi is!” Ezek szerint foglalkoztatja az elmúlás gondolata?
M. P.: Két évvel ezelőtt szerencsésen megúsztam egy agyérgörcsöt, egy ideje pacemakerrel élek. Már eszembe jut, hogy az elmúlás az élet velejárója. Persze, eszem ágában nincs még meghalni, de hogy mi lesz, ha majd kiszolgáltatott leszek, nem tudom ellátni magam, és nem tudok játszani – ezek a kérdések természetesen foglalkoztatnak.

Jelenleg hat előadásban játszik a Thália Színházban. Nem kevés…
M. P.: Nem. Ha mindegyik csak kétszer megy le egy hónapban, már az is tizenkét estét jelent. A főnök meg én meg a főnökben, a Kean, a színészben, a Rövid a pórázban, a Hétköznapi őrületekben, a Hőstenorban és a Boeing, Boeingben játszom. Jövő februárban mutatjuk be Claude Magnier legendás bohózatát, az Oscart Vida Péter rendezésében, melyben Charlotte-ot alakítom. A történetet egyébként filmen 1991-ben Sylvester Stallone tette ismertté az egész világon. A munka az, ami életben tart. Ez az, ami mindig velem van. A szabad estéimen is színházba járok, mert kíváncsi vagyok a kollégák játékára.

Képes még ugyanúgy lelkesedni bizonyos szerepekért, és ugyanúgy izgulni, mielőtt felmegy a függöny, mint a kezdetekkor?
M. P.: A túlzott lelkesedés és a feltétel nélküli szakmaimádat inkább az amatőröket jellemzi. Garas Dezső mondta: „Az amatőr akkor játszik, ha kedve tartja, de a profinak mindig játszani kell, ha van kedve, ha nincs. Csakhogy annak a fránya amatőrnek mindig van kedve.” Bennem – azon túl, hogy szeretem a hivatásomat – már inkább a kötelességtudat munkál. A színészet nem szerelem, hanem kőkemény munka. Végigdolgoztam az életemet, és hálát adok azért, hogy még mindig színpadra tudok lépni, s hogy még mindig jó a memóriám. Adja Isten, hogy még egy ideig ne unjanak meg a kollégák és a közönség!





vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor