Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
A zenekar kezd abszolút önállóvá válni
2014-09. szám / Bóta Gábor

Rolla János, a világot járt, több mint 50 esztendős Liszt Ferenc Kamarazenekar Kossuth-díjas mű­vé­sze­ti vezetője szeptember 30-án 70 éves. Ezt október 1-jén, az együttes székhelyén, az Óbudai Társaskörben családias hangulatú koncerttel ünneplik a nyilvánosság előtt.

A zeneakadémisták általában nem szólisták akarnak kenni?
R. J.: Én azt hiszem, hogy a szólistasághoz sokkal nagyobb ön­bi­zal­om kell, mint ami nekem volt. Amikor valaki fiatal, természetesen a hang­szer varázsa és a technikai megoldások érdeklik jobban, virtuóz akar lenni, és ezért egy ideig a zene bizonyos mértékig háttérbe szo­rul, mert az ember a hangszerével van elfoglalva.

Utána kezd megijedni, hogy te úristen, ez a Mozart- vagy Beetho­ven-mű, amit játszik, miről is szól?
R. J.: Hát igen. Gyakran később jövünk rá, hogy igazán miről is szól, amit játszunk. És kezdetben valóban mindenki szólista szeretne lenni, úgy gondolja, hogy ő is képes olyan hangszeres tudásra szert tenni, mint a példaképei.

A példakép pedig soha nem az, aki a zenekarban az ötödik pultnál ül.
R. J.: Természetesen nem az a példakép. Ez aztán nálunk, a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjainál átalakult. A zeneakadémiai évek alatt a kamarazenekari játék és a zenei előadásmód került előtérbe. Azt hiszem, hogy ez típus kérdése is. Miközben engem sem csak a zene érdekel, hanem az is, hogyan uralom a hangszert, és mennyire vagyok virtuóz.

Igen hamar kamarazenéltél, hiszen eredetileg a Liszt Ferenc Kamarazenekar a főiskola együttese volt. És rá egy évre, hogy beléptél a Zeneakadémiára, te már ennek a koncertmestere voltál.
R. J.: Így történt. De már a konzervatóriumban is egy év alatt volt nyolc „kamarapartim”, mert nagyon érdekelt az ilyenfajta zenélés. Már abban az időben elkezdtem vonósnégyesezni, és rengeteg „szonátapartiban” is részt vettem, sok zongorapartnerem volt. A konzervatóriumban Sándor Frigyesnél kezdtük a kamarazenekari tanulmányokat. Később ő lett a Liszt Ferenc Kamarazenekar vezetője, de mi tőle függetlenül jöttünk létre. Az I Musici di Roma mintájára próbáltunk egymás között összetoborozni egy zenekart.

És utólag kértétek föl Sándor Frigyest, hogy legyen a vezetőtök, ha már ilyen szépen összejöttetek?
R. J.: Igen. 1962-ben, tanévkezdéskor ez a zenekar tulajdonképpen már létezett, de abszolút önképzőkör módjára játszottunk. Sándor Frigyest megkértük, hogy úgy, mint a kamarazenekari órán, folyamatosan foglalkozzon a zenekarral. És aztán nagyon jól dolgoztunk együtt vele. De később Frici bácsi nagybeteg lett, akkor már nem utazott velünk a turnékra. Egy tokiói hangverseny közben tudtuk meg, hogy meghalt.
hirdetés

Ő fokozatosan átadta a vezetést, ahogy most te teszed.
R. J.: Igen, ezt én pontosan úgy csinálom, ahogy ő tette. Amikor 1979-ben meghalt, a zenekar már fel volt készítve az önálló munkára. Ő korábban bizonyos dolgokat dirigált, de akkoriban a külföldi turnéinkon már karmester nélkül játszottunk. Az öreg megtanított minket erre a műfajra és nagyon megszerettette velünk. Egy ideig még, amikor már nem vezényelt, akkor is jelen volt a turnéinkon. Minden koncert után kiértékelte az elhangzottakat. Rajtunk tartotta a szemét. Beült a próbákra is, de hagyta, hogy dolgozzunk, és ha valamiről úgy gondolta, hogy másként kell csinálni, akkor szólt. Nagyon bölcsen nevelt bennünket.

Meglepett titeket, hogy kinyílt előttetek a világ, vagy teljesen természetes folyamat volt?
R. J.: Nem úgy indult ez az egész, hogy ebből fogunk megélni. Menet közben alakult ki, hogy ezt csinálni kell, ennek van jövője. Abban az időben nem volt divat a kamarazenekar, nagyon kevés volt belőle a világban. Főleg karmester nélküli zenekar volt kevés.

A kamarazenekar olyan szempontból kedvező, hogy olcsóbb utaztatni, mint egy nagyzenekart.
R. J.: Ez aztán menet közben kiderült, és mind többen rájöttek ennek az ízére. Tényleg van egy ilyenfajta anyagi vonzat is, hiszen a közönség nagyon szereti a zenekari koncertet.

És egy kamarazenekarra talán jobban bemegy a közönség, mint egy vonósnégyesre.
R. J.: Pontosan. Éppen ez az, ami az idők folyamán nagyon világossá vált. A menedzselés is afelé ment, hogy minél kevesebbe kerüljön, de mégis zenekari koncerteket lehessen adni. Ez olyan módon elburjánzott, hogy jelen pillanatban csak Magyarországon tudnék húsz együttest mondani, amelyek ilyenfajta összeállítással próbálkoznak. A tekintetben viszont, azt hiszem, Magyarországon még mindig egyedüliek vagyunk, hogy mi csak ezt csináljuk. A Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjai nem játszanak más együttesben. Mi ezt nem kiegészítő foglalkozásnak tekintjük, ez a fő elfoglaltságunk. Mindennap próbálunk.

Erőd teljében vagy, miért határoztad el, hogy bizonyos mértékig háttérbe vonulsz?
R. J.: Bizonyos koncerteket, turnékat a zenekar már egyedül csinál. Nem veszek részt jó néhány hangversenyen mint koncertmester, csak a próbákat felügyelem, és igyekszem ugyanazt az önállóságot biztosítani az együttesnek, amit annak idején Sándor Frigyes. A zenekar kezd abszolút önállóvá válni. Egyedül is próbálnak, én aztán elmondom a véleményemet. Sándor Frigyes is csak akkor szólt, ha nagyon elszabadultak a fiatalos indulatok, ugyanezt teszem most én is.


vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor