PM Online | Zene

Szekeres Adrien szinte minden műfajban kipróbálta magát, amíg megtalálta igazán a saját hangját. Azt mondja, csak így, önazonosan tud igazán sikeres és kiegyensúlyozott lenni. Több adventi fellépése között december 20-án a Mátyás-templomban énekel majd a Magyar Virtuózokkal, amivel komolyzenei énjének is hódolhat.

Nehéz téged definiálni, hiszen a popszakmában vagy, miközben operai hanggal rendelkezel.
Sz. A.: Szeretek popénekesnő lenni, annak ellenére, hogy a pályám elején klasszikus hangképzést tanultam, utána pedig énekeltem jazzt, sőt rockzenét is, de felléptem egy funky és r’n’b vonalat képviselő zenekarral is. Azt éreztem, egyik sem annyira az enyém, s nagyon szeretnék inkább saját zenét csinálni, és magyarul énekelni. A Magyar Rádióban készítettünk is felvételeket, így kicsit belekóstolhattam abba, milyen az, amikor bennem születhet meg egy dal először, és én hozhatom létre az első megfogalmazást még akkor is, ha utána valószínűleg más is elénekli majd. És lehet, hogy ma már maradinak hangzik, de Sík Olgi néni, az énektanárom is mindig azt mondta, hogy én csak csináljam a dolgomat, tanuljak, legyek készen, hogyha megtalál egy feladat, ne akkor kelljen egy új stílusra vagy hangásra gyorsan összekapni magam. Vele minden műfajt sokat gyakoroltunk, vagyis nagyon színes repertoárt csinált nekem. Amióta ő elment, Kővári Juditnál tanulok, aki nemcsak fantasztikus ember, de talán az egyik legjobb énektanár az országban. Nagy szükségem van rá ma is, mert ha valaki azt mondja, két év alatt meg lehet tanulni énekelni, az hazudik. Az operaénekeseknél figyeltem meg igazán, hogy a tanulásnál igazából nem is a hangodat képezed, hanem a testedet tanítod meg énekelni, és a szem, az arc meg az énekhang csak egy plusz dolog ehhez.

Sokszor mondják, hogy nem lehet váltogatni a stílusokat, és a hangszálakat egyszerre csak egyfélére lehet trenírozni.
Sz. A.: Ezt olyan énekesek mondják, akik soha nem tanultak énekelni. Sokaknál látom, hogy elvéreznek mellettem a színpadon egy-egy koncerten vagy éppen büszkén playbackelnek, idős korukra pedig nem marad semmi hangjuk. De ha eljönnek a koncertemre, én bebizonyítom, lehet többfélét is énekelni akár egy este is.

Gyakran lépsz fel komolyzenei kísérettel is.
Sz. A.: Kell egy pár év ahhoz, amíg rájövünk arra, kik vagyunk. A világ, amiben élünk, irányokat mutat, és ránk akar húzni sémákat, sablonokat, művészként pedig borzasztó érzés volt vergődni azon, hogy mi a baj velem, amiért én másként látom a dolgokat. Az évek során a poklok poklát átélve jöttem rá, hogy ez vagyok én, és igenis szeretek szimfonikus zenekarral énekelni, s szerencsére mindig akad néhány száz vagy ezer ember, aki szereti is hallgatni. Óriási öröm, amikor egy tizenhat éves lány a koncert után a Facebookon ír nekem, hogy eddig csak az anyukája szeretett engem, de ő még ilyet nem látott, hogy ilyen nagy zenekarral ilyet lehet csinálni, és hogy ez fantasztikus. Sokszor még heavy metal rajongóktól is kapok jó visszajelzéseket. Vagyis azt hiszem, negyvenéves koromra megtaláltam magam, és nagyon jó zenészekkel, kiváló csapattal dolgozom együtt. Ez pedig a mai világban iszonyú nagy dolog.

Arról nem is beszélve, hogy a nagykoncertekbe máig magánszervezésben, saját költségen vágtok bele.
Sz. A.: Mi a férjemmel gazdasági alapon működtetjük a produkcióinkat, de soha nem úgy rakjuk össze azokat, hogy becsapjuk magunkat és a közönséget azzal, hogy trükközünk. Mert össze lehet hozni nagy tömeget, de ha bemondják, hogy az utolsó dal következik, és a közönség háromnegyede felállna, és elindulna kifelé, az nem tenne boldoggá. Inkább az tesz boldoggá, ha egy ilyen bejelentés után még három ráadásra visszatapsolnak. Mert attól érzem jól magam, ami igazi. És valóban nagy döntéseket kell hoznunk, hiszen amikor az Arénába szerveztünk koncertet, tudtuk, ha bebuktuk volna, legrosszabb esetben el kellett volna adni a házunkat.